RSS

Napkelet fénye
2006. augusztus 11.


"Megleltem hát vallásomat: a könyv mindennél fontosabbnak látszott szememben. A könyvtár templom volt számomra" - írta Jean-Paul Sartre, s ha nekem nem is sikerült így megfogalmaznom, valahogy így éreztem én is.

Rengeteget olvastam, s hamarosan ráébredtem, hogy "papjaim" maguk is hitvallásukat keresik, s nem feltétlenül tudnak határozott választ adni az élet nagy kérdéseire. Miután megismerkedtem a Krisna-tudat filozófiájával, észrevettem, hogy függetlenül attól, hogy az írók, költők hol látták meg a napvilágot, útkeresésük közben sokan rábukkantak közülük a Védák kincseire.

Néhányan, mint például Hermann Hesse vagy Somerset Maugham, nem csupán jártak Keleten, hanem hosszabb időt is töltöttek ott. Közelebbről is megismerték hát ezt a különleges világot, írásaikban ezért gyakran találkozhatunk a lélekvándorlással vagy a karma törvényével kapcsolatos gondolatokkal. De vajon miért bukkanunk gyakran az e tájon sohasem járt József Attila, Kosztolányi Dezső vagy Ady Endre verseiben orientális motívumokra? Miért írja "Dózsa György unokája": "Jöttem a Gangesz partjairól... A Tisza-parton mit keresek?" Lótusz című versében pedig:

Lótusz-virág, lótusz-virág...

Én feledésre sohse leltem,

Én siratom az örök romlást,

Én siratom a napkeletet,

Siratom a Gangesz partját,

Honnan romlásra elkerültünk,

Lótusz-virág, lótusz-virág...

A mi hazánk ez sohasem volt...

Kosztolányi Dezső Adyról, Csáth Gézáról és Cholnokyról szóló Ó, szép magyar fejek, ti drága-régik című versében így ír: "Amerre jártak ők, ott a titok volt és a Kelet, a százszor szent Kelet."

A Nyugat nemzedékének költői miért fordulnak nevükkel ellentétben a Kelet világa felé? A korszakra jellemző, hogy a hétköznapok unalmától, szürkeségétől menekülő művész kedveli az egzotikumot, a szokatlant, a szélsőségest, a meghökkentőt. Szakít a szokványos, dogmába merevített formákkal, kifejezésmóddal, témákkal, felfedezi a primitív kultúrák, a keleti, az afrikai, a középkori művészet közvetlenségét az irodalomban éppúgy, mint az építészetben. De csak ennyiről lenne szó? A keleties témák a magyar irodalomban mindig is jelen voltak, éppen úgy, mint a népi hagyományban. A századforduló környékén azonban aránytalanul megsokasodnak a keleti témák a művészet minden területén. Miért e kor hirtelen újjáéledt vonzalma a mesés Kelet iránt? Természetesen színes világ ez, de ennél sokkal fontosabbak a tartalmi vonatkozások. Nem csupán formát gazdagító díszítőelemekért látogattak a messzi vidékre, hanem a mélyebb összefüggések miatt is. A magyarság keleti eredetének gondolata nem az egzotikum, hanem a magára találás érzését keltette a kor emberében. "Szent Kelet vesztett boldogsága", írja Ady Az ős Kaján című versében, a már idézett Lótusz címűben pedig: "E világ nem a mi világunk."

Az Én keresése a legfőbb írói feladat. Élet, halál, Isten, én, bűn, büntetés, boldogság - mind olyan válságot rejtett, melyre "helyben" nem találtak megoldást. A keresztény vallás, az európai kultúra nem adott nekik kielégítő válaszokat. A táj, ahol ekkor keresni kezdtek, meghatározó. Vegyük például az élet-halál kérdését, ezt a költők és olvasók számára egyaránt megválaszolatlan témát. A védikus irodalom egyik alapeszméje, a lélekvándorlás, egy sor megválaszolhatatlannak tűnő kérdésre választ ad. A halál bekövetkezte éppen olyan, mintha ruhát cserélnénk, mondja az ötezer éves Bhagavad-gíta. Amint egész életünkben változik a testünk, a halál pillanatában is ez történik. A lélek tehát tovább él, nem hal meg, csupán "eltávozik", ahogy mondani szokás. Nem látható és hallható többé, de hamarosan új testet ölt majd. A testet, melyet kapunk, életünk során elkövetett tetteink határozzák meg. Így akár állatként is a világra jöhetünk.

A lélekvándorlás tana, ha nem is vigasztalóbb (hiszen felelnünk kell a tetteinkért), de mindenképpen logikusabb. Az is nyilvánvaló, hogy a fentiekben érintett (s a többi, de e helyütt terjedelmi okok miatt nem említett) költők és írók, bár filozófiailag elképzelhetőnek tartják a Kelet tanításait, s vonzónak világát, a keleti tanokat nem tekintik hitvallásuknak. Verseiket szintúgy áthatják a kereszténység, a freudizmus vagy akár a marxizmus gondolatai. Vitathatatlan azonban, hogy költészetük gazdagabbá vált a Kelet, a védikus filozófia és kultúra megismerésével. S az örök bölcsesség elszórtan megcsillanó gyöngyszemei talán arra ösztönöznek majd egy-egy kereső-kutató olvasót, hogy tovább kutatva ráleljen az eredeti kincsesbányára, a lélekemelő gondolatok ősrégi kútforrására: a védikus irodalomra.

Friedrich Nietzsche egy levelében írja: "Csak egy olyan istenben tudnék hinni, aki táncol." Nos, ha jó helyen keresi, a Védákban megtalálta volna táncoló istenét.

Írta: Yasoda-mayi devi dasi

Elefánt voltam, jámbor és szegény,

hűvös és bölcs vizeket ittam én...

most lelkem: ember - mennyem odavan,

szörnyű fülekkel legyezem magam

József Attila: Medáliák





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future