RSS

A nyolcadik csoda
2006. augusztus 10.


Pár napja láttam egy igazi hullát a Jászai Mari téren. Na, mondom, a téma az utcán hever.

Hatvan év körüli férfi lehetett, őszes, gyér hajszálait lágyan borzolta a szél. Egyébként meg se rezzent. A fejének embertelen színe volt (lilás). Jól volt öltözve, nyilván nem meghalni indult el otthonról.

A villamosmegállóban feküdt, néhányan körülállták, nézegették, mások simán elmentek mellette, nyilván fontos dolguk volt. Messzebbről néztem, hogy tesznek-vesznek körülötte a mentősök. Nem kapkodtak túlságosan, biztos realizálták, hogy itt már nincs mit menteni. Miután kigyönyörködtem magam, én is tovasétáltam.

A Mahábháratában van egy epizód, amikor megkérdezik Judisthira Mahárádzstól, mi a legcsodálatosabb dolog a világon. (Had legyen ő is milliomos.) Jól válaszol: a legcsodálatraméltóbb dolog a világon, hogy bár látjuk, hogy mindenki meghal körülöttünk, mégis azt gondoljuk, hogy velünk ez nem fog megtörténni.

Hivatalosan persze tudjuk, hogy meg fog. Mindenki tudja, hogy mindenki meghal. De ritkán gondolunk bele ténylegesen, hogy vagy itt, vagy ott, de egyszer mi is kifekszünk. A pszichénk tiltakozik az elmúlás ellen. A halál nem csak társadalmi tabu, hanem személyes tabu is. "És mi lesz, mikor meghalok"? Ugyan, kérlek - mondjuk magunknak - ne legyél már olyan negatív. Ezen majd ráérsz később gondolkodni. Hol van az még.

Így aztán laposra csomagoljuk, és kis tudatalattinkba légmentesen elzárjuk a kérdést. A szellem néha kiszivárog a palackból, például, amikor a közeli rokonaink meghalnak, és a dolog túl közel van ahhoz, hogy el lehessen felejteni. Aztán egy kis gyász, egy kis depresszió, egy kis önkábítás, és megyünk tovább. Szellem vissza a palackba, koncentráljunk a napi teendőkre. Ott tartottam, hogy vennem kell egy hangfalat...

Íme, a világ nyolcadik csodája: a halandó, aki sose gondol a halálra. Mire is gondolna? Vége, oszt kész. Persze vannak könyvek, amik erről mást mondanak. De hát minek olvasson az ember könyvet arról, amire még gondolni se szeret?

Mi az a kis manó vagyunk a testben, aki gondolkodik. A manó sose hal meg, csak kibújik a testből. Ebből ki, és egy másikba be. Olyanba, amit megérdemel, meg ami éppen raktáron van. Azok a testek se mi leszünk. Mi: a manó.

A világ egy nagy húsdaráló. Puha csecsemőként zuhanunk bele, és ráncos vénemberként, vénasszonyként érünk a végére. Aztán új testet kapunk, és megint bedobnak a tetején. Vanderful lájf. A fogantyút az Idő Ura tekeri.

Persze lenne kiút, a manó élhetne boldogan, testetlenül, a darálón kívüli világban. De hát ki hisz az ilyesmiben. Meg különben is, ki kell pipálnom a tennivalókat a cetlimen. Ne engedjétek, hogy a gondolatok a közelembe férkőzzenek!

Pszt, itt jön a halandó... Jól nézzétek meg. Ő a világ nyolcadik csodája.

Írta: Isvara Krisna das





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future