RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - 7.rész
2011. november 09.



Iraklionban, Kréta északi kikötőjében találtam egy halászt, aki hajlandó volt Athénig elvinni a hajóján. Miután a fedélzeten voltam, félrehúzódtam és a tengert bámultam. Az elmém ugyanúgy csapongott, mint a hullámok. Nem tudtam megmondani, mit hoznak az elkövetkezendő napok. Itt vagyok, tizenkilenc évesen, és még egyetlen indiaival sem találkoztam. Azon kívül, hogy tudtam, India keletre fekszik, valójában fogalmam sem volt, hol van pontosan, vagy milyen messze innen. Még térképem sem volt. Amit iskolában tanultam, aszerint India a szegénység, a betegségek, a túlnépesedés és a kígyóbűvölők végeláthatatlan tömegét jelentette. Később, miközben azokat a megoldásokat kerestem, amelyek az élet legmélyebb titkait segíthetnek feltárni, rájöttem, hogy sok ember tekintett Indiára úgy, mint a vallás földjére, jógik és nagy szentek helyére. Azért élnék, hogy találkozzak ezekkel a rishikkel? És nem pusztán városnéző turistaként, hanem igazság keresőként.

Amikor újra Athénban voltam, egész sor elutasításban volt részem. Mint megtudtam, ahhoz hogy Indiába menjek, át kell mennem Törökországon. Akik már jártak arra, óvtak Isztambultól. "Az isztambuli feketepiac vérszomjas. Szép kis summát ígérnek egy véradásért, de valójában lekötöznek, kiszívják az összes vért az ember testéből, aztán bedobják a hulláját a Fekete-tengerbe." Másvalaki így szólt közbe: " Az isztambuli gettók igazi menedéket jelentenek az olyan gonosz bűnözőknek, akik egyetlen líráért is gondolkodás nélkül megölik az embert." Mivel eltökéltem, hogy Indiába megyek, nem figyeltem ezekre a hátborzongató történetekre.

Az ifjúsági szállóban a szárazföldi útvonalról érdeklődtem. Ott újra körém gyűlt egy csoport európai és próbáltak lebeszélni. "Nem olvasol újságot? Megőrültél?" Valaki az arcom előtt lobogtatott egy angol újságot.  TÖRÖKORSZÁGBAN KOLERA JÁRVÁNY DÚL - szólt a főcím. "Nem juthatsz el Indiába anélkül, hogy keresztül ne mennél Törökországon." Igen, Törökországban kolerajárvány pusztított éppen. Ez volt a hírekben Európa-szerte. Az a gondolat, hogy én autóstoppal átjutok az országon, őrültségnek tűnt.

A vészmadarak között volt két fiatalember, akik hozzám hasonlóan a szárazföldön akartak Indiába jutni. Jeff, egy san diegoi amerikai, húszas évei elején járhatott. Atlétatermetű, szögletes állkapcsú, nagyorrú férfi volt. Vállig érő szőke haja szépen oldalra volt fésülve, kék szeme fekete keretes szemüvege mögül pillantott a világra. Bár eléggé nyers vonásai voltak, békés természetű ember volt. Hozzám hasonlóan spirituális útkeresés miatt utazott Indiába. Egyszerű és vidám ember volt, az egyik legszerethetőbb, akivel valaha is találkoztam. Ramsey, egy ausztrál, pirospozsgás, vöröshajú férfi a harmincas évei közepén, tapasztalt utazó volt. Bár vagánynak tűnt, ő is szelíd lélek volt és miután már végigstoppolta Európát és Ázsiát, megvolt az a fajta érettsége és bölcsessége, ami Jeffnek és nekem hiányzott. Bár Richardként mutatkoztam be, az utazók csapata eléggé zárt volt ahhoz, hogy Monkként váltam ismertté, így Jeff és Ramsey is így szólítottak.    

Hármunk közül egyedül Jeffnek volt pénze. Széles vigyorral azt mondta:"Hé, fiúk, nincs valami sok, de ami az enyém, az a tietek is."Hátizsákjából némi kenyeret, szezámvajat, spenótot, paradicsomot, olivabogyót és feta sajtot halászott elő. Egy nagyranőtt gyerek boldog izgalmával készített nekünk ízletes lakomát és három egyenlő részre osztva tálalta fel. Nagyot harapott a szendvicsébe és így szólt: "Ezek után, azt hiszem, össze kell húznunk a nadrágszíjat, fiúk. Ramsey és én bólintottunk, jóízűen harapván a szendvicseinkből.

Az ifjúsági szálló előcsarnokában történt, hogy hárman ünnepélyesen megpecsételtük az egyezségünket arról, hogy szárazföldön eljutunk Indiába. Elmentünk a Török Nagykövetségre, hogy megtudjuk, zárva vannak-e a határok. "A határátkelés zavartalan"- dicsekedtek a követségen. Másnap visszatértünk a vízumokért.

Görögország északi partvidékén stoppoltunk, egészen a bibliai Theszaloniki városáig, aztán keletre Kipiig, Görögország észak-keleti pontjáig. Napok teltek el anélkül, hogy bárki felvett volna bennünket. Azért mégis sikerült közelebb kerülnünk a határhoz, amely a híd volt Európa és Ázsia között és jelentős bejutási lehetőség Európába a közel-keleti és dél-ázsiai cannabis és heroincsempészek számára. A határátkelő távol esett minden várostól. Órákig gyalogoltunk egy sivár, poros előörsig, ahol véget ért az út. Egy vészjósló acélkerítés akadályozta a továbbhaladásunkat. Szöges dróttal volt befedve végig, ameddig csak elláttunk. Görög katonák álltak elől, automata gépfegyverekkel felszerelkezve. Ramsey közelebb ment az egyikhez és megkérdezte:"Hol lehet belépni?" A katona egy közönséges kunyhóra mutatott a kerítésfal közelében. Senki nem volt ott és közeledett az este. Most mi lesz?

Már rászántuk magunkat, hogy tovább megyünk. Többszöri érdeklődésünkre mégis csak közöny, ingerültség vagy értetlenség volt a válasz. Végül egy fiatal katona, aki egy ideje figyelt bennünket, eltűnt. Pár perccel később a görög bevándorlási hivatalnok jött elő egy teásbódéból, amit addig észre se vettünk. Pocakos, nagybajuszú ember volt, katonai inge egy számmal kisebbnek nézett ki rajta. Megtörölte a szája szélét egy törölközővel, amit aztán odaadott a fiatal katonának és ránk bámult.
"Mit akarnak?" kérdezte.
Ramsey hűvösen azt felelte: "Át akarunk menni a határon Törökországba." A pocakos férfi hitetlenkedve nézett ránk. "Nem lehet. A határok le vannak zárva. A kolera futótűzként terjed Törökországban. Normális ember nem megy oda."
"A követségen azt mondták, a határ meg van nyitva."- fakadt ki Jeff. "Át akarunk?"
"Tudják maguk, mi a kolerajárvány?" A hivatalnok dühös arccal kiabált velünk. "Ha átengedem magukat azon a kapun, nem jöhetnek vissza. Ez a határ le van zárva a belépésre." Kelet felé mutatott, a sötétedő égboltra. "Ott a senkiföldje van már." Összehúzta a szemét és hozzátette: "Tudják, mit találnak ott? Mérgeskígyókkal meg éhes farkasokkal teli pusztaságot. Élelem és víz nélküli sivatagot."
Mielőtt még valamit mondhatott volna, Jeff újra közbevágott. "Akkor miért mondták az athéni követségen, hogy nyitva a határ? Már megfizettük a belépési díjat, megígérték."
A hivatalnok nyakán lévő erek teljesen kidagadtak. Ujját felemelve ordított: "A török határ zárva van. Ha átmennek azon a kapun, soha nem jönnek vissza. Hallják, amit mondok? Azt tanácsolom, menjenek vissza oda, ahonnan jöttek. Két perc múlva elmegyek. Döntsék el most, mit akarnak."

Közeledett a napnyugta. Napokig küzdöttünk, hogy eljussunk a határig. Sietve feleltük: "Törökországba megyünk."
A férfi teljesen feldühödve elrendelte, hogy a katonák nyissák ki a kaput. Ahogy áthaladtunk, vészjóslóan kiabált: "Bolondok, sose fognak tudni visszajönni!" A katonák fegyverrel a kezükben álltak, amint az acélkapu becsukódott mögöttünk.

Előre araszoltunk. A "senkiföldje" valóban a legsivárabb hely volt, amit valaha is láttam, egy elhagyott pusztaság, amit egyfajta ütközőként használt két ellenséges ország. A nap lenyugvóban volt. Kissé távolabb láttam, amint egy kígyó a kiszikkadt földön csúszik. Néhány lombtalan fa magányos őrszemként szegélyezte az utunkat. Egyre sötétebb lett. Normális körülmények között ez egy megszokott útvonal volt az utazók számára, de azon az éjszakán a kolerajárvány és a görög határ lezárása miatt szó szerint elhagyatott volt. Különösen sérülékenyek voltunk, mivel besötétedett és gyalogszerrel voltunk. Észrevettem tőlünk balra, nagyjából tíz méterre valami csontváz féle száraz maradványait, de nem mertem a társaim figyelmét is felhívni erre.

Aggodalom gyötört. Mi lesz, ha a török határ tényleg zárva van? A követségen ugyan azt mondták, hogy nyitva van, de az egy héttel ezelőtt volt. Csapdába kerültünk volna a senkiföldjén, hogy itt haljunk meg?  A sötétség és a hideg egyre erősödött. Időnként farkasüvöltést hallottunk, meg-megtörve a csendet. Kúsztunk előre. Eszembe jutott, amikor egy athéni kereskedő figyelmeztetett, hogy ez a terület tele van fel nem robbant aknával még a görög polgárháború idejéből. "Olyan aknákkal, amik azonnal letépik a lábadat." -mondta. Megborzongtam és óvatosan előreléptem, minden lépésnél imádkozva. Egyikünk se mert szólni.

A koromsötétben megtett négykilométeres út olyan volt, mintha a halál völgyében járnánk. Remegtem, kétségbeesett voltam és hányingerem támadt. Amikor már úgy tűnt, hogy az éjszaka soha nem ér véget, egy fénysugár tűnt fel a távolban. Előre siettünk és egy acélgerendákból álló kerítés alakját vettük ki, ami szögesdróttal volt befedve. Középtájon egy fémből készült török zászló volt a kapura erősítve. Meggyorsítottuk a lépteinket. Egy fegyveres katona volt őrségben belül, füstszűrő nélküli cigarettát szívott. A mindig józanul gondolkodó Ramsey azt suttogta: "Bízzátok rám a dolgot!" Kivette az útlevelét a táskájából és köhintett, hogy felhívja az őr figyelmét. Amikor az felnézett, Ramsey megmutatta neki az útlevelét, miközben felénk és a határ túloldalára bökött.

Az őr nem mutatott különösebb érdeklődést. Két szót kiáltott:
"Határ zárva."
"De uram, be kell engednie bennünket, különben meghalunk. A görögök nem engednek vissza bennünket."

"Határ zárva." Ködszerű füst tört ki a szájából, ahogy a kemény szavakat kimondta.
Nem volt hova mennünk, úgy éreztük magunkat, mint a rabok, akik kegyelemért könyörögnek. De ettől a kapuőrtől nem számíthattunk kegyelemre. A teljes angol szókincse két szóból állt: határ zárva.  A csizmája sarkával elnyomta a cigarettacsikkjét és eltűnt a sötétben.

Húsz perccel később visszajött és még mindig azt látta, hogy a kapunál állunk, mint a menekültek. Hevesen gesztikulálva mondogatta, hogy "Határ zárva. Határ zárva. Határ zárva." Kíváncsi voltam, lelőne-e bennünket. Pont akkor jelent meg a felettese. Látszólag ugyanazt a kiképzést kapták, mert ő is ugyanazt mondta: "Határ zárva." Továbbra is maradtunk csendben a helyünkön. Végül az elszántságunk és a konokságunk, hogy nem megyünk vissza, meggyőzte a második kapuőrt és megkönyörült rajtunk. Beterelt bennünket egy fakunyhóba, elvette mindenünket, beleértve az útlevelünket, pénzünket, még a rajtunk lévő ruháinkat is, aztán becsukta az ajtót és magunkra hagyott bennünket. Majdnem meztelenül álltunk a jeges hidegben és azon tűnődtünk, mennyivel jobb a helyzetünk a senkiföldjén megélt pillanatokhoz képest. Mi lesz most? Meghalni hagyott itt bennünket az őr?

Körülbelül félóráig álltunk egy szál alsónadrágban és egyrészt a bizonytalanságtól, másrészt a sebtiben tákolt börtön hidege miatt vacogtunk. Végül visszatért az őrünk. Belebámult az arcunkba, visszaadta a ruháinkat, bepecsételte az engedélyt az útlevelünkbe és széles mosolyra fakadt. "Isten hozta magukat a csodás Törökországban!" -mondta.

Teljesen összetörve léptünk be egy egészen új világba.





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future