RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - 6.rész
2010. október 03.


Pompeiből stoppal mentünk Brindisi kikötővárosába, és onnan az utolsó filléreinken átkompoztunk a Korfura, a görög szigetre, amelyet Korkyra néven Homérosz is említ az Ödüsszeiában. Minden nap magányosan elsétáltam egy virágzó olaj- és fügefákkal pompázó hegyoldalra. Kilátással az Ión tengerre, egy gránátalmafa alatt ülve a Taoról szóló könyvet, a Bhagavad Gitát meg a Bibliát olvastam, hogy minél többet tanulhassak a különböző tanítóktól. A friss mediterrán levegő elmélyedésre hívott.
Aztán átkeltünk a szárazföldre és Athén felé stoppoltunk.
Amint száguldottunk az utakon, bámulva csodáltam Európa sajátos földjének, nyelveinek és szokásainak gazdagságát. Az amerikai középnyugatról jöttem és az itteni változatosság kitárta elmémet. Az ablakon kibámulva minduntalan elmerültem elmélkedéseimben. Egész életemben arra neveltek, hogy a valóságot egy  bizonyos módon értelmezzem, ami megfelel annak a kultúrának, amiben nevelkedtem. Mi viszi arra az embert, hogy másokhoz képest mindig felsőbbrendűnek érzi magát, különösen ami a nemzetiséget, a származást, a vallást és a társadalmi helyzetet illeti: Meg vagyunk győződve arról, hogy a mi helyzetünk a normális, és mások a furcsák vagy alacsonyabbrendűek. Ettől a pökhendiségtől aztán vagy túlbuzgók vagy szektásak leszünk, gyűlöletbe esünk, vagy félünk, másokat kizsákmányolunk, sőt, még háborúzunk is. Imádkoztam, hogy az utazás tegye elmémet nyitottabbá és meg tudjam érteni, mások hogyan látják az életet, a világot és Istent.
Athénból levelet írtam a családomnak Chicago külvárosába, megírtam, hol vagyok, milyen sokat jelent számomra ez az utazás, és hogy mennyire közel érzem őket magamhoz. Nem volt szívem még megmondani, hogy nem akarok visszamenni ősszel az iskolába és hogy nem tudom, mikor megyek haza.
Athénben Garyval megdöbbenve láttuk, hogy a rendőrök járőrözés közben géppisztollyal hadonásznak. Tudtuk, hogy ifjúsági szállón kellene aludnunk, és nem egy fa alatt, de volt egy kis probléma: a kis pénzünk is elfogyott. Igaz, hogy az ifjúsági szállók olcsók voltak, de nekünk még erre sem tellett. Így hát a kor gyakorlott utazói módszeréhez folyamodtunk: vért adtunk az állami vérbanknak. Az akkori primitív technika fájdalmas volt: leszíjaztak egy asztalhoz és nagy fecskendőkbe szívták fel a vért. Majdnem elájultunk. Az volt a szabály, hogy véradás után minden véradó kapott egy pohár narancslevet és le kellett ülnie fél órára. Csak azután fizettek, hogy látták, semmi bajunk. A városzobában Garyval a fájdalommal küzdöttünk. Fintorogva panaszkodott: "Biztosan van jobb módja is a pénzkeresésnek." Körülnéztünk, és megláttunk egy francia fiút, akinek egy gitártokja volt; ő ugyanúgy nyavalygott. Egy pár székkel arrébb egy svájci fiú, hegedűtokkal kezében, szintén a karját szorongatta. Nekem, mint mindig, ott volt a harmonikám az övembe tűzve. Egymásra néztünk, és mindannyian ugyanarra gondoltunk.
A svájci fiút gyerekkorában klasszikus hegedűre fogták, de kamaszként áttért a rock és blues zenére. A francia gitáros is eredetileg klasszikus flamencót tanult, de áttért népzenére. Miután megkaptuk a pénzünket, kitódultunk az utcára és hevenyészett együttest alakítottunk. A nyolcütemű blues stílusában vad improvizációba kezdtünk. Mindjárt egy tucatnyi ember gyűlt körénk és táncba kezdett. Hamarosan több tucatnyian lettek. Gary alakította a ritmus szekciót egy kölcsönkért kalapba dobott pénzdarabokat rázva. Annyira tetszett a közönségnek, hogy folyamatosan dobálták a drachmákat a kalapba. Ahogyan nőtt a lelkesedés, zenés menetet alakítottunk egy végtelen dallamra menetelve. A tömeg meg velünk tartott. A sarkokon meg-megálltunk, tucatnyi ember gyűlt körénk és a sapka tele lett drachmával.
Az első nap végén elosztottuk a keresményünket és bementünk egy ifjúsági szállóba. Másnap reggelre már híressé váltunk. Amerre csak mentünk, mosolygó, tapsoló görögök vettek körbe. Imádtak bennünket. Vidáman játszottunk, túl szép volt az egész ahhoz, hogy igaz legyen. Egy téren a zenénk megtöltötte a levegőt, öregek tapsoltak, tizenévesek táncoltak, és az anyák a zenénk ütemére ringatták csecsemőiket. Mindenki mosolygott azon a napos délutánon, telt a kalap, amíg egyszer csak a tömeg hirtelen szétoszlott. A zene megszakadt és géppisztolyokat toltak a képünkbe. Letartóztattak minket és bevittek a rendőrségre. Ott az összes pénzt elvették, ami a kalapban volt, és megfenyegettek, hogy ne merjük ezt a bűncselekményt még egyszer elkövetni. Így kezdődött és ért véget a profizenész karrierem.
Sikerült eldugni egy kevés pénzt a rendőrök elől, és ezen hajójegyet vettünk Krétára, minthogy Garyval úgy gondoltuk, ideje nyugodtabb helyet találni a lelkiségünk fejlesztésére. Az Égei-tengei Iraklion kikötőjébe érkezve buszra szálltunk, hogy a sziget déli oldalára utazzunk. Vad és tagolt szépség fogadott bennünket: hajók számára megközelíthetetlen meredek és sziklás partszakasz, tele természetes forrásokkal, szurdokokkal, homokos strandokkal, hegyikecskékkel és bőséges napsütéssel. Soha nem láttunk ennyi üreget. Szállásul egy tengerre néző barlangot választottunk. Ez a paradicsomi sziget tökéletes menedék volt bőjtölésre, meditációra és imára. Minden napkelte előtt felmásztam egy hegyre, ahol meditáltam és imádkoztam napnyugtáig. A tenger tiszta vizének látványa a végletekig csigázta megvilágosodás utáni vágyamat. Ezenközben Gary a tengerparton meditált. Napnyugta után találkoztunk a barlangban és kevéske üres kenyérrel törtük meg az egész napos bőjtöt. Ledőlve a sziklapadlóra megosztottuk egymással aznapi megvalósításainkat.
Hetek teltek így el elmélkedéssel. A végére imáim és meditációim spirituális vágyaim szikráját lobogó tűzzé élesztették. A magányos hegytetőn végignéztem, amint egész addigi életem elhamvad ebben a tűzben. Úgy éreztem, Isten utáni megszállott vágyam elemészt.
A sors azonban keresztúthoz vezetett. Az egyik út az volt, hogy maradok, akinek hittem magam: egy fiú egy amerikai  családból, akinek főiskolába kell mennie és diplomát kell szereznie, bár belekóstolt az ellenkultúrába. A másik út olyan birodalomba vezetett, ahol mindennek meg kellett változnia.
Féltem. Tudtam, egész életemet megváltoztatja a döntés, de semmi nem állíthatott meg. Nem tudtam, merre vezet a sors, de éreztem, ha tovább megyek az utamon, új életet lelek, új önazonosságot. Mindent hátra kellett hagynom.
A nap a végéhez közeledett, a nap lágy, vörös korongja a tengerbe merült, arany fénnyel terítve be a hullámokat, amelyek érintésére lengtek és táncoltak. A parti hegyek aranylóan izzottak. Az ég boltozata rózsaszínben, narancsszínben és  lilában pompázott.
Ekkor a szívemben egy édes, de parancsoló hang szólalt meg: Menj Indiába.
Miért Indiába? gondoltam. Messzi, idegen világ. Oly keveset tudok róla.  Alig volt pénzem és nem tudtam, mire számíthatok, de úgy hittem, ez az Uram hangja, aki hív. Máskor is volt, hogy Isten jelenlétét éreztem, vagy bűntudatot amiatt, hogy viselkedésem elválaszt Istentől, de ez most más volt. Ez a csendes hang a szívemből szólt. Meg voltam győződve, hogy nem a saját hangom vagy az elmém volt. Nem, ez Isten volt, aki válaszolt útbaigazítást kérő imáimra.
Az alkonyban leereszkedtem a hegytetőről a tenger felé, elmerülve saját önvizsgálatom tengerében. Úgy éreztem, minden lépés közelebb visz úticélomhoz. Amint bemásztam a barlangunkba, Garyt ott találtam, mély meditációban. Magányos gyertya pislákolt, sárgán bevilágítva menedékünk falait és mennyezetét.
Leültem a sziklára a barlang szájánál és a sötétedő eget kémleltem. A csendet megtörve aztán így szóltam: "Gary, valami rendkívüli történt velem ma."
Szemei tágra nyíltak: "Tényleg, Monk? Velem is!"
"Mondd!"
Gary a csillagokat fürkészte. "Alkonyatkor egy hang szólt hozzám." "Hihetetlen. Mit mondott a hang?"
"Azt mondta, menjek Izraelbe" mondta Gary suttogva.
Leesett az állam. "Micsoda?" Reszkettem az izgalomtól és közelebb hajoltam. Nem hittem el, amit hallok. "Hová?"
"Azt mondta, menjek Izraelbe. Nem hiszel nekem?"
Összeszedtem magam a barlang padozatán. "Én is hallottam egy hangot naplementekor."
Gary felkiáltott: "Fantasztikus! Akkor együtt megyünk Izraelbe."
"De Gary" - suttogtam, miközben szívem hevesen vert -  "a hang nekem azt mondta, Indiába menjek."
"Indiába?" csuklott Gary, majd elhallgatott.
Egyikünk sem tudott megszólalni. A csendben felnéztem a csillagok miriádjaira. Azt suttogtam az égnek: "Igenis, akarom."
A barlangban besötétedett, csak az egy szál gyertya pislákolt.
Odafordultam legjobb barátomhoz. "Holnap indulok. Talán soha többé nem látjuk egymást."
Hosszú csend következett, amit azután Gary tört meg. "Indiát a Közel-Kelet sivatagaitól ezer és ezer mérföld választja el." A falakon a gyertyafényben izgatott árnyak táncoltak. "Az út oda veszélyes, talán halálos. Nincs semmid, Monk. Ez nem lelki keresés, ez öngyilkosság. Várj csak, miért nem jössz velem Izraelbe, keresel egy kis pénzt és aztán együtt elmegyünk Indiába."
Percekig mérlegeltem a javaslatot, de a belső hang nem tágított. "Gary, szerintem ez Isten hívása. Nem késlekedhetem." Arcát elborította az aggodalom. "Hogy fogsz odamenni?" "Gondolom, ha mindig Kelet felé stoppolok, akkor egyszer odaérek, ahol vár a válasz imáimra."
Megértette a szívemet. Egy könnycsepp gördült le arcán és benedvesítette szakállát. "Követned kell sorsodat" - suttogta. "Imádkozni fogok érted."
Amint a gyertya ellobbant, lefeküdtem aludni a barlang padozatán. Az éjszaka csenjében a végtelen csillagokat bámultam, míg elmém izgatott várakozásban pörgött.
Eljött a napkelte és készültem az induláshoz. Gary elkísért az országúti buszmegállóhoz. Amíg pár földműves között vártuk a buszt, megérintett bennünket az elkülönülés szomorúsága. Éreztük, milyen ritka az a testvéries szeretet, amit egymás iránt éreztünk. Gyermekkorunk óta együtt mentünk át az élet rejtélyes beavatásain. Együtt bámultuk a csillagokat Highland-parki otthonunkból, a kaliforniai hippinegyedből, a floridai főiskolából, és Európa sok helyéről. Együtt tűnődtünk azon, miért gyűlölnek és ölnek az emberek, elleneztük a vietnami háborút és az afro-amerikaiak elnyomását. Polgárjogról, gyűlölet nélküli világról álmodoztunk, ahol minden csak zene. Mostani utazásunkon csak méginkább függtünk egymás barátságától és támogatásától. De most eljött a sors pillanata. Ahogyan a zötyögő busz közeledett, késztetést éreztem, hogy adjak valami ajándékot Garynak, valamit, ami a legértékesebb számomra. Töprengtem, mivel tudnám a legjobban kifejezni érzéseimet, majd hirtelen rájöttem: levettem régi fekete mellényemet és odaadtam neki. Évek óta minden nap abban jártam. Azok számára, akik ismertek,  lényem része volt, és legértékesebb tulajdonom.
"A mellény?!" kiáltott fel Gary.
Mi ketten olyanok voltunk, mint két levél, amit sodor a szél, nem tudtuk, hova fúj bennünket. Kezet fogtunk és megöleltük egymást. Gombóccal a torkomban azt mondtam: "Valaha, ha Isten akarja, talán még találkozunk."
Találtam egy ülőhelyet és amint a busz nekiindult a gödrökön és kátyúkon át, visszanéztem. Gary magányosan állt. Tudtam, azzal, hogy nekiadtam a mellényemet, jelképesen a múltbeli és mostani önazonosságomat is levetettem. Azt is eldöntöttem, hogy lemondok a becenevemről, és a "Monk" helyett keresztnevemet, a Richardot fogom használni. Úgy éreztem, az ismeretlen Indiába vezető utazás révén visszaszerezhetem örök önazonosságomat.





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future