RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - 5.rész
2010. augusztus 01.


Mint valami fenséges ékszer, úgy tündöklik a Firenze szívében álló Santa Maria del Fiore Székesegyház. Az 1367-ben befejezett épület hatalmas kupolája és történelmi faragásai megannyi turistát vonzanak. Miközben a nyüzsgő tömeg a kinti lépcsőkön csattogtatta fényképezőgépét, én egyedül ültem a belső szentély padjában. Európa-szerte sok templomot láttam már, és mindig otthon éreztem magamat bennük. Most a szent oltár jelenlétében spirituális irányításért fohászkodtam. Hívők özönlöttek mellém, letérdeltek ők is, hogy imádkozzanak. Arisztokraták és parasztok ugyanúgy térdre borultak, hogy könyörögjenek a Mindenható előtt. Azon tűnődtem, vajon miért imádkoztak. Azért fohászkodtak-e, hogy sikerüljenek törekvéseik? Vagy a szerencsétlenségtől való szabadulás reményében könyörögtek az Úrhoz? Pénzért, hírnévért vagy bosszúért esedeztek? Vagy talán a feltétel nélküli szeretetért? Ami engem illet, én az utazással kapcsolatos indokaimat kérdőjeleztem meg. Vajon elhanyagolom a társadalommal szembeni felelősségvállalásomat azáltal, hogy nem dolgozom? Talán csak el akarom kerülni valami belső gyengeségből fakadóan?
Megvizsgáltam a lelkiismeretemet. Utazásom kezdetén azt reméltem, hogy kibújok majd a csigaházamból, hátrahagyom a gátlásaimat és megtapasztalom mindazt az örömet, amit a világ ígér, abban a reményben, hogy mindez közelebb visz Istenhez. Most azonban azt éreztem, az utazás elvonja a figyelmemet az áhított céltól. A szívem egy spirituális tapasztalásra vágyott. Felpillantván a hatalmas kupolába, összetettem a kezemet és imádkoztam: Nem tudom, ki vagy valójában, de hiszem, hogy hallod a fohászomat. Nagyon vágyom a jelenlétedre.
Kicsinynek éreztem magam és felnéztem az óriási kő boltívekre és a toronymagas falakra. A nap átsütött a festett üvegablakokon, megvilágítva a tömör, nyolcszögletű kupolát és finom árnyékot vetve a márvány szentekre. Az oltár ragyogott a napfényben és a gyertyák gyűrűjében. Egy fafeszületen az Úr Jézus egy szinte életnagyságú, bronzba öntött alakja volt a falon. Itt volt hát az igaz szeretet és könyörület jelképe, amivel az a fajta hajlandóság is együtt jár, hogy képesek legyünk elviselni a szenvedést azokért, akiket szeretünk. Felül, a hatalmas kupolában, egy óriási festményen a pokol borzalmai és a menny dicsősége volt látható, a feltámadó Jézussal és az őt körbevevő angyalokkal. Miközben a szent feszületet néztem, a szívemet egy korábban megtanult bibliai idézet járta át: "Hanem keressétek először Istennek országát és az ő igazságát és ezek mind megadatnak néktek - ahol van a kincsetek, ott van a szívetek."
Hideg futott végig a hátamon, lábam reszketett, remegett az ajkam, a fejemet üresnek és könnyűnek éreztem. A szégyentől és a bánattól szorítva hirtelen elveszettnek és magányosnak éreztem magam, mint egy árva gyerek. Lelki szemeimmel láttam a körülöttem lévő zarándokokat, akik meg voltak dermedve, éppúgy, mint a mögöttük lévő szobrok. Azok a szobrok ragyogtak, most úgy tűnt, lélegeznek.
Aztán egy másik bibliai rész visszhangzott az elmémben: "Boldogok a lelki szegények, mert övék a mennyek országa. Boldogok a szelídek, mert ők bírják a földet." Ezekben a szavakban a megbocsájtás enyhet adó záporát éreztem, ami új élettel fürösztött meg engem. Orgonaszó törte meg a szentély csendjét, egy olyan dallal, amely egészen a kupola csúcsáig emelte a szívemet. Egyedül, mezítelenül az Úr jelenlétében, zokogtam. Olyan szabadnak éreztem magam. A belső harc, amelyet Londonban vívtam, véget ért. Abban a határozatlanságban egyszer s mindenkorra azt a folyót választottam, ami a spirituális törekvésem felé haladt. Tudtam, hogy sosem fordulok vissza erről az útról.
Azon az éjjelen egyedül kószáltam az erdőben és leültem egy régi paraván maradványára. Ott, a holdfényben harmonikáztam. A legmélyebb érzéseimet osztottam meg a hangszerrel. Türelmesen hallgatott, mint egy kedves barát, és egy olyan dallal válaszolt, amelyiktől az elmém egyre mélyebb szintre ment, hogy megnyugvást és bölcsességet találjon. Örömem és bánatom, a vágyaim, mind szabadon kifejeződtek, ahogy a bluest játszottam. Az elveszett szerelmemért sírtam- Istenért.
Órák teltek el és én egyre csak játszottam. Hirtelen egy fiatal nő alakja riasztott meg, aki a közelben ált, az ezüstös holdfényben. Szégyenlősen előrelépett. "Irene vagyok." - mondta és szabadkozott, hogy már órák óta hallgatta a játékomat. "Megérint a zenéd. Közel ülhetek, ahogy játszol?"
"Ha jólesik."- feleltem. Félénken játszottam egy darabig, de az már nem ugyanolyan volt. Aztán lopva rápillantottam. Irene olyan csodálatos volt, amilyen csak lehet egy lány, de minden mozdulata szerénységről és bájról árulkodott.
Idegesen eligazította hosszú, világosbarna haját finom arcából és csöndesen azt mondta: "Egy svájci faluból származom. Vakáción vagyok, hogy lélektársakat keressek." Könnyek patakzottak gesztenyebarna szeméből. Beszélt a csalódásról, amit azokkal az emberekkel való találkozás után érzett, akik önző örömök után kutattak. Elmondta nekem, mennyire vágyott arra, hogy közelebb kerüljön Istenhez. "A dalodból ítélve azt hiszem, te is a spirituális utat keresed. Beszélj róla, kérlek!"
Órákig beszélgettünk az életünkről és a vágyainkról. Riasztóan sok közös vonásunk volt. Mély lélegzetet vett, ami még inkább kihangsúlyozta bájos alakját. "Azért imádkoztam, hogy legyen egy társam. Kérlek, vigyél magaddal, bármerre mész is!" Döbbenettel hallgattam, amint őszinte stílusában előadta, hogy osztozunk a szereteten, ahogy a megvilágosodást kerestük. Gyengéd tekintettel így fejezte be: "Kérlek, fontold meg a kérésemet." Azt mondtam, úgy teszek.
A következő napot együtt töltöttük, múzeumokba mentünk, parkokban sétáltunk és gondolatokat cseréltünk. Annyira más volt, mint bármelyik nő, akivel addig találkoztam. Teljesen lenyűgözött. Este, amint megosztottam a kenyeremet Garyvel egy füves domboldalon, egy másik lány, akit nem ismertem, felmászott egészen oda, ahol ettünk, a szemeimet tanulmányozta és egy levelet nyomott a kezembe. Visszavonultam az erdőbe és láttam, hogy a levél Irene-től jött. Azt írta, hogy amíg el nem fogadom a kérését, túl fájdalmas lenne számára újra találkoznia velem. "Ha nem hallok rólad - írta -, érteni fogom." Azt az éjszakát egyedül töltöttem, az erdőben sétálva. Vajon ez egy kísértés volt, hogy eltérítsen a spirituális utamról? Vagy egy olyan alkalom, amely egyszer adódik az életben, hogy megosszam az életemet egy kedves, gyönyörű angyallal? Az egész dolog furcsaságán tűnődtem. Pusztán néhány órával azelőtt, hogy találkoztam volna vele, a székesegyházban az életem legmélyebb spirituális élményét éltem át, amikor elköteleztem magam az Úr oltára előtt. Vajon ha Irene egyetlen nappal korábban jön, hogyan tudtam volna ellenállni neki? Mindaz megvolt benne, amit valaha is szerettem volna egy lányban, mély vonzalmat és szenvedélyt éreztem iránta. El tudtam képzelni őt ideális partneremként az életemben. Nem ismertem ugyan jól, de tudtam, azzal, ha nemet mondok, mindkettőnk szívét összetöröm.
Ismét egy elágazásnál találtam magam. Két áramlat vezetett volna a megvilágosodáshoz: az egyik, amelyik egy csodás társ örömét nyújtotta volna, a másik egy olyan ösvény, amelyen egyedül kell járnom, teljes energiával az Istenit szolgálnom. Egyre csak sétáltam az éjszakában, magamba és imáimba mélyedve. Tényleg fel kéne adnom egy ilyen esélyt a földi szerelemre? Hosszan néztem a csillaggal teli égboltot és a katolikus szentekre, a tibeti lámákra és az indiai jógikra gondoltam, akik valamennyien a lemondást választották a megvilágosodáshoz vezető útjukon. Lemondtak az élet örömeiről, hogy megfeleljenek annak a hívásnak, amely a teljes odaadást kéri. Szerettem volna az ő nyomdokaikba lépni. Tudtam, hogy nehéz lesz, de úgy döntöttem, legalábbis most, megpróbálom, Isten segítségével.
A holdfényben egy könnycsepp hullott a címjegyzék könyvemre, amint kihúztam Irene nevét. Soha nem beszéltem róla Garynek. Sosem tudta volna meg, hacsak nem értett a harmonikán játszott dalom nyelvén.  
Bár a nyár már lassan véget ért és egyre közeledett az időpont, hogy visszatérjünk a főiskolára, a családunkhoz, a barátainkhoz, Gary és én rájöttünk, hogy nem tudunk visszafordulni. A megvilágosodás keresése még csak most kezdődött.
Pár nappal később Rómában találtuk magunkat. Épp a szállásunk mögött volt egy erdős domb, ahol Gary és én a csillagos égbolt alatt aludtunk.
A nap nagy részében a barátaimtól távol, egyedül kószáltam, magányt keresve. Egy nap egy ősi kolostorra bukkantam és beléptem kicsiny kápolnájába. Ahogy letérdeltem és imádkoztam, egy idősebb szerzetes érintette meg a vállamat. "Segíthetek?"-kérdezte. Ősz haja középen volt elválasztva feje tetején. Magas volt, barna csuhája tiszta volt ugyan, de viseltes, és egy darab le is hullott belőle a válláról a lábára.  Derekán kordát viselt (a ferencesek háromra csomózott kötele) és bőrszandál fedte a lábát.
A megjelenése tovább fokozta a tiszteletemet. Lassan beszéltem és azt mondtam:"Kérem szentségedet, meséljen spirituális útjáról!"
Leült mellém a padba és derűsen elmosolyodott. "Arisztokrata családban nőttem fel" - kezdte lágy, mély hangon. "Fiatal korom ellenére túl nagy volt a vagyonom, a kortársaim pedig erősen hatottak rám. Azért, hogy elfogadjanak, sok bűnt elkövettem, belemerülve a drága ruhák, a bor és a nők élvezetébe." Egy pillanatra megállt, hangján megbánás érződött. "Míg én az egyetemen tanultam, az egész családom tragikus körülmények között meghalt, egy hajóúton, nyaralás közben. Miután tőlük megfosztott a sors, rájöttem kapzsi életem hiábavalóságára. Az a felismerés késztetett arra, hogy valami magyarázatot találjak a történtekre, és így ismerkedtem meg egy ferences szerzetessel. Az ő segítségével tanulmányoztam a szent könyveket. - Könnyek patakzottak a szeméből, amint az oltár felé emelte kezét. - Jézus Krisztus életében és tanításaiban találtam megváltást a bűneimtől, csakúgy, mint az örök élet forrását. Szent Ferenc odaadásától ösztönözve szerzetesi fogadalmat tettem. Ennek már majdnem ötven éve."
Kissé előrehajtottam a fejem. "Nagyon köszönöm. Kérdezhetek valamit, ami aggaszt engem?" Ünnepség kezdődött a kápolnában és ahogy az emberek gyülekeztek, támadt egy kis nyüzsgés. A pap tiszta kék szemével a szemembe nézett. Az arcán lévő mély barázdák szigorú lemondásról tanúskodtak. Mégis, félig fogatlan mosolya valami olyan magasztos örömet sugárzott, ami életének titka volt. "Hamarosan kezdődik az istentisztelet. Kövess, kérlek." 
Egy szűk folyosón vezetett át, majd kőlépcsőkön lefelé haladtunk a teljes sötétségbe. Meggyújtott egy lámpást és egy földalatti alagút felé indultunk, ami körülbelül négy láb széles volt. Az alagút falait régi kövek alkották, a mennyezet alacsony volt, mindenütt dohos és nyirkos volt a levegő. Egy denevér süvített az arcom mellett. A sötétségben a szerzetes így dörmögött: "Elviszlek egy olyan helyre, ahol nagyon szeretek imádkozni." Szavai visszhangzottak a falakon, csakúgy, mint a lépéseink. Beléptünk egy félreeső fülkébe. A lámpás táncoló fénye homályosan megvilágította a nyolcszor nyolc méteres cellát, amelyben összesen egy fafeszület volt a falon és egy fapriccs. A barát mosolyogva kérdezte: "Ez elég csendes lesz?"
Áldásnak éreztem, hogy ott lehetek és ezt meg is mondtam neki. Leültünk a priccsre és ő kettőnk közé tette a lámpást. Aztán olyasmiről beszéltem vele, amin egész Európába érkezésem óta gondolkodtam. "Zsidó családból származom és tisztelem a hitünket. Gyermekként nagy hatást gyakorolt rám nagyapám elkötelezettsége a zsidó vallás iránt. Utazásom során ösztönzést és bölcsességet kaptam a Szent Tóra és a kabbala tanulmányozásából. Ugyanakkor Jézus élete és tanításai könnyekig meghatottak. A bölcsessége, könyörületessége, Isten iránti szeretete mélyen hat rám." Kicsit feszült lettem, hiszen eddig senkivel nem beszéltem nyíltan ezekről a gondolataimról, de a szerzetes gyengéd tekintetével megnyugtatott. Így hát folytattam. "A történelem a keresztények zsidó üldözéséről beszél. Vannak keresztények, akik megvetik a zsidókat, mert Jézus gyilkosainak tartják őket és én személyesen is részese voltam az ilyen véleményből adódó támadásnak. Miközben vannak olyan zsidók is, akik leereszkedően kezelik a keresztényeket, elutasítván Jézust, mint kevéssé fontos személyt." A múltamból feltűnő képek félbeszakították a beszédemet. A lámpás gyér fényébe néztem és a szerzeteshez fordultam válaszért:"Miért van ilyen viszály azok között, akik arra törekszenek, hogy ugyanazt az Istent szeressék? Elárulom zsidó őseimet azért, mert szívből jövő tiszteletet érzek Jézus iránt?"
Az idős szerzetes kezét az enyémre tette. Az ég felé nézett és mondott valamit, majd behunyta szemét és elhallgatott. Egy perccel később újból kinyitotta a szemét. "Gyermekem, egy Isten van. Minden vallás arra tanít, hogy szeressük és engedelmeskedjünk neki. A sekélyes hit, az egó és a politika miatt az emberek a felszínen lévő különbözőségek miatt harcolnak. Ötven évnyi meditáció, imádság és könyörület során rájöttem, hogy Isten szeretete különböző módon nyilvánul meg a különféle emberek számára. Számos spirituális hagyományban megtalálhatjuk a szenteket, akik életüket áldozzák Istenért és jóakarattal fordulnak az emberek felé." Megsimítva ajkát, mélyen gondolataiba merülve, hangja elcsuklott. "Én Jézus Krisztusban, Isten Fiában, az én személyes Megváltómban hiszek. Talán éppen Isten akarata ösztönzi az odaadó zsidókat, hogy más hitük legyen, mint az enyém." Majd azzal folytatta, hogy Mózes és a próféták tanítottak meg bennünket arra, hogy teljes értelmünkkel, szívünkkel és lelkünkkel szeressük az Urat. Jézus is ezt tanította és nem azért jött, hogy megváltoztassa ezt a parancsolatot, hanem hogy beteljesítse. "Miért kéne, hogy gyűlölet és harc legyen?" -  folytatta. "Egyetlen út sokféle módon jelenhet meg, de Isten országának elérése mindannyiunk célja. Csak a kicsinyesen gondolkodók akarnak zavart teremteni. - Elengedte a kezemet és gyengéden megveregette a vállamat. "Ne aggódj, fiam. Őszinte vagy, Isten vezet téged."
Szavai a szívemig értek.
Egy napon Gary és én rábukkantunk egy kolostorra, ahol a szerzetesek elődeik csontvázait tartalmazó katakombákban meditáltak. Néhány teremben emberi koponyák vagy csontvázrészek százai voltak felhalmozva a falak mentén. Egy másik helyiségben a csontvázdarabokat művészi módon úgy rendezték el, hogy azok virágformát, valamilyen bútort vagy csillárt képeztek. Egy mellettünk ülő idős baráttól magyarázatot kértünk minderre. "Itt valamennyien a test és az abból fakadó ragaszkodások múlandóságán meditálunk. Ez segít abban, hogy legyőzzük a hús kísértését és Isten országában keressünk menedéket." Figyelmesen hallgattuk. Egy még mélyebben lévő helyen a katakombákban egy halom csontvázon szerzetesi ruha volt. Egy táblára mutattak, amire ez volt írva:"Voltunk, mint ti, lesztek, mint mi."
Mindezen spirituális találkozások ellenére az anyagi világ továbbra is húzott magával. Egy délután Gary és én bementünk egy könyvesboltba Rómában. Gyakran látogattunk könyvesboltokat és bele-belenéztünk a könyvekbe, ösztönző részek után kutatva. Ma az a könyv ragadta meg a figyelmemet, amelyik címe: Hogyan játszunk blues harmonikát. Amint lapozgattam, a szakma legkiválóbbjainak stílusáról találtam leckéket és szinte az összes kedvenc dalomat. Sonny Boy Willamson, Little Walter, HowlinWolf, Jimmy Reed, Slim Harpo, Sonny Terry, Junior Wells, John Mayall, Paul Butterfield és mások. Kiváló kézikönyv lenne az utazásomhoz, de nem volt rá elég pénzem. Vajon találok még valahol ilyen könyvet? Nem hinném.
Alacsonyabb természetem győzedelmeskedett. Óvatosan, mindkét oldalra pillantván, diszkréten becsúsztattam a könyvet a trikóm alá és kisétáltam. Amikor visszaértünk az erdős dombon lévő kempingünkbe, feltártam kincsemet Gary előtt. Egyetértően mosolygott.
Napokkal később a Szent Péter Bazilikába mentünk, pont, amikor a Pápa misézett. Órákig tartott, míg átértünk Rómán és egy csodaszép templomra bukkantunk. Ahogy a réges-rég faragott, bonyolult mintázatú, súlyos fapadokban ültünk, egy nagyszerű órát töltöttünk meditálva és a szelíd gyertyafényű szentélyben imádkozva. Később, amikor már stoppoltunk, egy forgalmas római útkereszteződéshez értünk és akkor Gary büszkén kicsomagolt egy bonyolult mintázatú, faragott fafeszületet. A kezembe vettem és megcsodáltam a szépségét. "Honnan szerezted ezt?"- kérdeztem.
"Annak a templomnak a gyóntatófülkéjéből." - felelte Gary vidáman.
"Micsoda?!" - toltam vissza hozzá a feszületet. "Elloptad Isten házából" Hogyan tehettél ilyesmit? Szégyellem magam miattad.
Gary szeme kikerekedett. "Monk, ki vagy te, hogy kioktass? Nem te loptad el a harmonikás könyvet? Ne légy álszent."
Igaza volt. Szégyenkeztem és legyőzöttnek éreztem magam. Semmilyen jogom nem volt, hogy bíráljam őt, de ki kellett mondanom, amit gondoltam. "Igen, elloptam, de egy olyan helyről, ahol pénzt csinálnak belőle, nem egy szent helyről."
Gary nagyon indulatos lett. A forgalom zaját is túlkiabálva tiltakozott: "A templom az egyik legnagyobb pénzgyártó hely a világon. Dollármilliárdokat forgalmaznak, miközben az a kis könyvesbolt valószínű egy vallásos kisemberé, aki megpróbál valahogy megélni a kevéske pénzéből." Miközben vitatkoztunk, járókelők egy csoportja gyűlt körénk és autók is megálltak, hogy szemléljék civódásunkat.
Igyekeztem a buszok tülkölésén átkiabálni:"Talán igazad van, de mégis csak Istent imádni mentünk abba a templomba. Nem tudom elviselni, hogy a legszentebb helyről loptál. Kérlek, testvérem, vidd vissza. Tedd meg a kedvemért."
Gary dühe csendes mosollyá szelídült. Átölelt és bocsánatot kérve beleegyezett, hogy visszaviszi a keresztet. "Én is sajnálom, Gary. Tudom, hogy nem volt igazam, köszönöm neked."
Gary és én stoppal visszamentünk a templomba, hogy visszavigyük az ellopott keresztet. Éjjel volt, mire visszaértünk az erdőben lévő táborhelyünkre. Ekkor már nevettünk a vitánkon, és egyet értettünk abban, hogy ez csak tovább mélyítette a kapcsolatunkat és bizonyosságot adott egymás iránti hűségünkről. Miközben hanyatt feküdtem a hálózsákomban, a csillagokat bámultam és bosszús voltam. "Egy farizeus vagyok. Talán nem a farizeusok feszítették Jézust keresztre? Milyen becstelen dolog bort inni és vizet prédikálni." Gary, megtörvén a csendet, mintha csak a gondolataimban olvasott volna, azt mondta: "Monk, kérlek, ne vidd vissza azt a harmonikás könyvet. Mindenkinek tetszenek az új dalok, amiket játszol."
Megtartottam a könyvet, míg meg nem tanultam mindazt, amit csak megtanulhattam belőle. Mielőtt elindultunk Rómából, visszamentem a könyvesboltba és visszacsúsztattam a könyvet arra a polcra, ahonnan elvettem.
Rómában, mint már annyi más helyen, a folyóparton találtam menedéket. Amint átnéztem a Tiberis felett, azon tűnődtem, hogyan áramlott már ez a folyó a Római Birodalom tündöklésekor és bukásakor, és azóta is.  Nemzedékek és civilizációk tűntek el és Róma hatalmas épületei romba dőltek. De mindeközben a Tiberis csak folyt tovább, és magával vitte mindazt a bölcsességet, amelyre én annyira áhítoztam. A hullámokat figyelve az Olaszországban megélt örömeimet, bánataimat és megpróbáltatásaimat latolgattam.   Láttam, ahogy szegény Jimet, jótevő katonánkat kirabolták. Visszaemlékeztem a felbecsülhetetlen áldásra, amiben a Santa Maria del Fiore székesegyházban részesültem. Gondolataim aztán visszakanyarodtak Irene-hez, az édes angyalhoz, akiről úgy véltem, akadályoz engem utam során. A Tiberis susogó hullámaiban a földalatti kamrában hozzám beszélő ferences szerzetes bölcs szavait hallottam. Majd szégyenkezve felidéztem képmutatásomat, amiért magam is loptam ugyan, de a barátomat ugyanezért elítéltem. Mindezeket megélve úgy éreztem, egy isteni kéz irányít ezekhez az értékes leckékhez. Amint a víz továbbfolyt, Szent Ferenc életén meditáltam. Fiatal korában megvetette a leprásokat. Amikor azonban megérintette őt az isteni kegyelem, együttérzőn megcsókolta a leprások kezét, és megjelent benne a szándék, hogy szolgáljon. Elmémben egy hang Assisibe hívott.
Elváltam Garytől néhány napra és egyedül zarándokoltam oda. Ott olvastam el a Szent Ferenc életéről szóló történeteket, ahol azok megtörténtek. Ferenc, a gazdag kereskedő fia katonaként szolgált fiatalemberként, de 1205-ben, miközben a San Damiano kolostor romjainál   imádkozott, az Úr Jézus a templomi feszületről így szólt hozzá: "Menj és építsd újjá egyházamat!" Az volt az átalakulás pillanata. Önként vállalt szegénységével, alázatosságával és odaadásával sokakat arra ösztönzött, hogy kövessék őt. A San Damianoban több napot töltöttem Szent Ferenc átalakulásán meditálva. Meglátogattam gyermekkori otthonát, láttam a szűk kis szobát, ahova az apja bebörtönözte, mert félt, hogy Ferenc lemond a világi dolgokról, és ahonnan a fiú anyja segítségével szabadult ki. Láttam az Angyalos Boldogasszony Bazilikát, ahol szolgálatát kezdte és ahol évekkel később kilehelte lelkét. Visszatértem Garyhez Rómába, szívemben Szent Ferenc lemondott élete, könyörületessége és a spirituális szeretet eksztázisa iránti lelkesedésemmel.  
Rómából Nápolyba mentünk stoppal, aztán pedig a legendás Pompeibe. Döbbenten hatott rám a tény, hogy egészen a Vezúv kitöréséig a város csodásan virágzott. Most, évszázadokkal később, mi az ősi civilizáció romjain sétáltunk keresztül, mindazt megcsodálva, amit a megkövesedett láva rétegeiből feltártak. Csodálatos emberi testek váltak hamuvá. Állatokat, épületeket, utakat és több száz műtárgyat őrzött a megkeményedett láva. Gondolataimba merültem. Mit tanulhatunk Pompei tragédiájából? A tragédia bármely percben bármelyikünkkel megtörténhet. Gőgünktől vezetve nem vesszük észre, mennyire mulandó mindaz, ami anyagi. Eszembe jutott a bubópestis, ami leigázta egész Európát, az atombomba, ami földig rombolta Hirosimát, a földrengések és tűzvészek, amelyek Amerika városait elpusztították. Az emberiség története során a természet erői mindent elvesznek tőlünk. Miért odázzuk el mégis a megvilágosodás örök ékszerének keresését? Most van itt az idő.
Ahogy a Vezúv kitört és egy teljes civilizáció lett hamuvá, úgy tört elő a szívemből egy kizárólagos elköteleződés a spiritualitás útja felé, a múltam hamujában hagyva minden egyebet.





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future