RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - 4.rész
2010. március 29.


Koncert után Garyt és engem felvett egy furgon, amelyben nagyhangú vagányok London felé tartottak. Menedéket keresve átnéztem a táskám fölött és megláttam a szórólapot, amit a Randall-szigeten kaptam a furcsa szerzetestől. A hátsó lapon egy fa alatt ülő férfi fényképe volt. Nagy, mandula-alakú szemei eksztázisban ragyogtak. Bár nagyon idős volt, a tekintete egy gyermek ártatlanságát tükrözte. Garbót viselt és a mosolya békességet sugárzott. Nem tudtam, ki volt ő, honnan jött, de nagy hatással volt rám. Azt gondoltam, ha bárkinek van spirituális üdvössége ezen a világon, ennek a személynek bizonyosan van.
Valamivel később egy kis lakásban voltunk London egyik külvárosi részében néhány testvérünkkel, akikkel Wight szigetén találkoztunk. Egyikük újságot olvasott. Elsápadt, amint felpillantott és hangosan felnyögött. "Mi baj?" - kérdeztük.
"Borzalmas rossz hírem van, fiúk. Jimi Hendrix meghalt."  "Ne! Mi történt?" - kérdeztem.
Házigazdánk letette az újságot, mint valami lassított felvételen. "Az újság szerint tegnap túladagolta az altatóját és megfulladt a saját hányásában."
Gary a tenyerébe vette a fejét. Úgy éreztem, mintha kiment volna belőlem a levegő.
"Mit kell ebből tanulnom?" - kérdeztem magamtól. Hendrixnek mindene megvolt, amit a világ nyújthatott neki ilyen fiatalon: gazdagságot, hírnevet, lenyűgöző tehetséget. A mi generációnk szimbóluma saját szélsőségeinek lett áldozata. Ezrek hirdették, hogy a szex, a drogok és a rock and roll jelenti a haladó szellemű életvitelt. A szabadság volt a legértékesebb számukra, de vajon valóban szabadok voltak-e? Azokra a csodálatos emberekre gondoltam, akiket az alternatív kultúra részeként megismertem, ugyanakkor azokra is, akik pusztán vadak és hálátlanok voltak. Arra gondoltam, hogy a szüleim fivéreimnek és nekem a legfontosabb értékként a hálát tanították meg. Valóban részese akartam lenni mindennek? Természetesen nem illettem a szüleim nemzedékébe. Hová illenék? Istenem, kérlek, mutasd meg! Ezekkel a gondolatokkal imádkoztam Jimiért.
Kezdtem kiábrándulni abból a mozgalomból, amely miatt a társadalmi és családi normák követését elutasítottam. Valaha az volt az álmom, hogy az alternatív kultúra felvilágosodást   teremt a világnak, de most úgy éreztem, hogy a mozgalom rombolóbb elemei, mint a "lázadás a lázadásért" és a "személyes örömért" győztek inkább. Jimi Hendrix értelmetlen, tragikus halálával az én álmom is meghalt. Mégis, a halál küszöbén álló emberhez hasonlóan, aki az életben maradás utolsó esélyéért küzd, arra készültem, hogy minden addiginál jobban belemerüljek a nemzedékem szélsőségeibe.
Londonban Gary és én feltérképeztük a Picaddily Circust a sok LSD és marihuána szívó és békekereső között, akik mind színpompás öltözéket viseltek. A hippik táncoltak, a drogárusok és a prostituáltak leszólították az embereket, a rendőrök vizsgálódtak, a skinheadek hangoskodtak, a turisták pedig ezt a bizarr látványt fényképezték.
A Lambeth Roadon, a Brit Parlamenttel szemben, találkoztunk egy katolikus pappal, aki együtt érzett a fiatal utazókkal. Minden este kilenckor kinyitotta a templom kőpadlójú alagsorát és megengedte, hogy a fiatalság ingyen a földön aludjon. Másnap reggel kilenckor el kellett mennünk onnan és a hideg, kemény földön kívül semmi egyebet nem kaptunk. Mégis, legalább alvóhely volt, az utazók magukkal hozták saját hálózsákjaikat. Azért, hogy egy kis helyet találjak a padlón, minden este átügyeskedtem magam a termen, ami zsúfolásig volt mosdatlan testekkel és a levegő nehézzé vált a hasis szagától. Amikor leoltották a lámpákat, nagyon sötét lett. Hamarosan a nyögdécselő és guruló szeretkező párok hangját hallottam. Néha észrevettem, ahogy mások apró gyertyát gyújtottak a terem távoli sarkában és karjukat felszíjazva lőtték be magukat heroinnal a gyertyafényben.
A légkör hatására még több hasist és marihuánát szívtam, mint előtte, és a felszínen még inkább beleillettem a tömegbe. Miközben a körülöttem lévők barátkoztak egymással, én magamba zárkóztam. Gyakran tűnődtem azon, miért is érdekel, hogy része legyek ennek a társaságnak. Miután Gary bement este, hogy alvóhelyet találjon magának, én gyakran órákig ültem a Temze partján. A tovatűnő víz hatalmas áradata hipnotikus hatással volt az elmémre és megkérdőjeleződött bennem az élet, amit éltem. Felnéztem a Big Ben könyörtelennek tűnő  óramutatóira  és azon tűnődtem, vajon eljött-e már az én időm.
Énem egy másik része kényszert érzett arra, hogy bebizonyítsam magamnak egyszer s mindenkorra, hogy ki tudok törni a félénkségemből és örülni tudok az életnek, mint soha azelőtt. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy tizenkilenc évesen még nem volt barátnőm. Szégyenlősségemben mindig szívesebben hallgattam zenét a szobámban, vagy lógtam a barátaimmal, mint randevúztam. Több lehetőségem is adódott, de mindig megijedtem, mert féltem, hogy elveszíthetem a szabadságomat, vagy ami még rosszabb, összetöröm egy szép lány szívét. Körülöttem minden fiú a szexuális hódításaival dicsekedett. Rosszul voltam attól, hogy én különbözök tőlük. Találkoztam pár lánnyal a látszat kedvéért és komolyabban flörtöltem, mint valaha. De próbálkozásaim kudarcot vallottak.
Egy különös erő elhúzott ettől az egésztől. Harcolván a belső erő ellen, úgy döntöttem, hogy győzni fogok és első kézből tapasztalom meg azokat a korlátlan örömöket, amelyeket a társadalom dicsőített. Vajon az Úr volt a szívemben, akivel harcoltam? Igen, dicsekedtem csöndesen, és megnyerem ezt a harcot. De késő este, amikor visszamentem a folyóhoz és lepillantottam a hullámokra, szégyelltem magam. Győztem, de elveszettnek éreztem magam.
Egy este behunytam a szemem és csendes meditációban ültem a Trafalgar téren a tengernyi galamb között. Ahogy a kiabáló gyerekek, a csacsogó turisták és a tülkölő esti forgalom körbevett, úgy éreztem, belül magamban sokkal inkább kapcsolódok az univerzumhoz, mint körülöttem bármi. Mély lélegzetet vettem és elmosolyodtam. A testem érzékelése elillant és éreztem, ahogy az elmém a béke óceánjába merül. Ezzel szemben a próbálkozásaim, hogy valami érzéki örömet érezzek vagy túllépjek a saját természetes szemlélődésemen, nem tűntek helyénvalónak. Kinyitván a szememet, láttam magam előtt a londoni belvárost, amint átalakul egy gyönyörű, márvány oroszlánokból álló családdá, Lord Nelsonnal az oszlopa tetején, az összes galambbal, turistával, üzletemberrel, vásárlóval és koldussal. Átmentem az utcán és kaptam egy csésze árpalevest és egy szelet kenyeret egy templomi szeretetszolgálattól, amit jóízűen megettem a hajléktalanok társaságában. Aztán őszinte tisztelettel beléptem a St. Martin in-the Fields templomba, ahol beültem egy padba és a Szent Biblia olvasásába merültem. Ott egy bizonyos rész szíven ütött. Az Úr Jézus így szólt követőihez: "Menjetek ki az emberek közül és szakadjatok el tőlük." Elgondolkoztam ezen.
Miért kéne az életemet arra pazarolni, hogy a hozzám hasonlók társadalmi szokásaihoz  próbáljak alkalmazkodni? Miért ne próbálnék a saját feltételeim szerint élni? És remélhetőleg egy nap Isten feltételei szerint?
Komppal átkeltünk a La Manche-csatornán Garyvel és Calais-ban, Franciaországban kötöttünk ki. Szép napos idő volt, a madarak csicseregtek a kecses formájú fákon. A dús legelők friss füve hajladozott a lágy szélben. Élveztük a szabadságunkat. Most odamehettünk, ahova csak akartunk.
"Hé, Barát (Monk), mi a következő állomás" A kérésed parancs. "Gary zöld szeme kalandvágytól csillogott, amint ott álltunk az országút szélén dél-Franciaországban. "A világ a rendelkezésünkre áll." A farmere hátsó zsebéből kihúzott egy rongyos Nyugat-Európa térképet és különböző helyekre mutatott. "Marocco, Spanyolország, Párizs, Róma, Svájc, Németország. Hova menjünk?"
"Te hová szeretnél menni, Gary?"
"Mindenhova! Csak milyen sorrendben? Ez itt a kérdés!"
Egy pillanatra elgondolkoztam és eszembe jutottak a hullámok, amiket annyiszor tanulmányoztam, és kinyújtottam a kezem az ég felé. "Követnünk kell a sorsunkat Isten akarata szerint."
Gary nevetett, ledobta a hátizsákját és ráült. Utánozva a mozdulataimat, így válaszolt: "Mit jelent ez?"
"Mit szeretnél, mit jelentsen?"
Gary csúfolódva imára kulcsolta a kezét. "Te a szentírásokat tanulmányozod és meditálsz napközben, amíg én lófrálok." Újra kinyújtotta kezét az ég felé és azt mondta: "Te döntsd el, hogyan is kell engedelmeskednünk a sorsunknak Isten akarata szerint."
Letéptem egy sárga napraforgót a földről és kijelentettem: "Például így."
"Azt akarod, hogy üljünk itt mindörökké, mint ez a virág?" - kérdezte Gary.
"Nézd, Gary. Egy kicsinyke magból, amit a koszos földbe temettek, ez a virág azzá vált, aminek most látjuk: egy gyönyörű növénnyé, ami a napfényben sütkérezik. Hogyan? Úgy, hogy beteljesítette a sorsát, Isten akarata által."
"Te győztél, testvér, de hogy lehet a hangzatos mondataidat lefordítani egy stopos nyelvére?"
Megszagoltam a virágot és támadt egy ötletem. "Valahányszor megáll egy autó, hogy felvegyen minket, mi az első, amit kérdeznek" Játszd a sofőr szerepét, én meg majd minket játszom. -
Gary megrántotta a vállát. "Helló, hova mentek?"
"TI hova mentek?"
"Casablancába" - mondta Gary és úgy tett, mintha egy autót kormányozna.
Megtapsoltam. "Tökéletes, mi is épp oda megyünk." Odaadtam neki a virágot és azt kérdeztem: "Mit gondolsz, Gary" Valahányszor ott állunk az út szélén, a sorsunk az a titokzatosság, amit csak a következő út fed fel."
Gary odébb ugrott és megveregette a vállamat és felkiáltott: "Ez az, ahová a sofőrünk megy, oda megyünk mi is!" Bedobta a napraforgót a szélbe.
Napokkal később, miután falvakon és városokon mentünk keresztül, egyszer csak Párizs külvárosában találtuk magunkat. Ahogy közelebb értünk a városhoz, teli voltunk várakozással. A Louvre, az Eiffel-torony, a nagyszerű épületek, paloták és kávézók mind pár mérföldnyire voltak csupán. De a sorsnak más tervei voltak velünk. Az első stop, amit kaptunk, elvitt minket a svájci Genfbe, ahol hamarosan egy csendes, félhold alakú tó partján meditáltunk.
Egy ifjúsági szállón körülbelül huszonöt másik társunkkal aludtunk együtt. Az egyik szobatársunk, Jim, nemrég szerelt le az USA hadseregéből, kitüntetéssel. Jimet nagyon érdekelték a keleti miszticizmus könyvei és órákig beszélgettünk erről. Nyúlánk volt, erős, kalandra kész, évekig élt bezárva a hadseregben.
Egy nap Jim puszta kíváncsiságból megkérdezte: "Barát (Monk), hogy van az, hogy tombol a vietnámi háború és téged nem soroztak be?"
Elmondtam neki, hogy a sorozó bizottság véletlenül rossz születési dátumot gépelt a papírjaimra. Később, mikor a sorozást tartották és az egész ország tűkön ülve figyelt, egyik születési dátumot húzták a másik után. A korai dátumok közül hívták be az első katonákat. Az én valós születési dátumom az elsők között lett volna, de tévedésből a sor végére került és a később húzottakat sose hívták be katonai szolgálatra.
Jim kinézett az égre, megdörzsölte az állát, megrázta a fejét, egy percig elmélázott, majd megjegyezte: "Talán nem is a sorozási bizottság hibája volt. Talán Istennek más tervei vannak veled." 
Jim hívott bennünket Garyvel, hogy menjünk vele Olaszországon át Marokkóba, mi pedig beleegyeztünk. Genovához, Columbus városához közel, bepakoltuk a Volkswagen Bogarába mindazt a pénzt, amit a seregben összegyűjtött, beleértve a műszaki cikkeket, amiket el akart adni az USA-ban. Teraszos dombok láttatták a Földközi-tengert, a délutáni napsütés játszadozott a mélykék vízen, megálltunk úszni. Mire visszaértünk a Bogárhoz, Jim legnagyobb döbbenetére minden eltűnt a kocsiból.
Lementünk a rendőrségre jelentést tenni, de a dolgok csak rosszabbra fordultak. Elképedésünkre a rendőrök kiabáltak velünk és ujjukat az arcunkba nyomkodták, majd belöktek egy börtöncellába. Amint a nehéz fémajtó becsukódott, végigfutott a hátamon a hideg.
Jött a főnök. "Két választásuk van"- ordította. "A börtönben maradnak vagy eltűnnek a városból és vissza se jönnek." Természetesen az utóbbit választottuk. Az éj leple alatt egy villogó lámpás járőr kocsi kikísért bennünket a városhatárig. Az volt az első napunk Olaszországban.
Reggelig vezettünk, amíg elértünk egy postát. Jim táviratozott a német bajtársainak, akik annyi benzin pénzt küldtek, amivel visszajuthatott a bázisára. Gary és én újra magunk maradtunk. Álltunk az út szélén és azon tűnődtünk, mi lesz most.
"Hé, Barát (Monk), gondolod, hogy lúzerek vagyunk? Először Frank, most Jim. Akárki próbál segíteni rajtunk, mindenét elveszíti."
"Nem tudom, Gary, talán van ennek valami oka."
Gary visszanézett az úton, ahonnan jöttünk. "Gondolod, hogy tényleg van ennek valami oka?"
"Igen, azt hiszem, az egész mögött lennie kell egy gyönyörű tervnek."
Gary bólintott. "Én is azt hiszem."
Ezzel aztán újra stoppolni kezdtünk és vártuk, mit tartogat számunkra a sors a továbbiakban.





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future