RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - 3.rész
2010. február 26.


Az indulásom napján átpréseltem magam a repülőgép folyosóján és megpróbáltam senkit nem fejbe vágni a sporttáskámmal. "Elnézést, hölgyem!"- mondtam egy középkorú amerikai nőnek, aki a folyosó résznél ült. "Bemehetnék az ablak melletti üléshez?"

Felkapta a fejét és összevonta a szemöldökét. Szinte hallottam, amint magában azt gondolja: "Keressen másik helyet magának." Természetesen szívesen így tettem volna, de a gép teli volt és az utasok mögöttem a folyosón türelmetlenek voltak. Óvatosan átpréselődtem a nő előtt, hogy elérjem a nekem kijelölt helyet. Tupírozott haja alól haragosan nézte az én hosszú hajamat. Inkább azt választottam, hogy kifelé bámultam az ablakon.

Pár perccel később a szemem sarkából láttam, ahogy könyörtelen tekintettel engem néz. Bemondták, hogy késünk; hosszú útnak ígérkezett.

Telt az idő és megint oldalra pillantottam, de ezúttal a tupírozott hajú hölgy helyett egy fekete farmeres, fekete csizmás, ujjatlan fekete pólós, magával ragadó figurát láttam. Fehér, vékony karját ezüst karkötők díszítették. Hosszú, egyenes haja ugyanolyan hófehér volt, mint a bőre. Szeme albínó rózsaszín volt, de huncut mosolya örömmel töltött el. Ez a férfi olyan furcsán ismerősnek tűnt. Láttam már előzőleg. Igen, egy legendás rock and roll sztár volt, Johnny Winter, az egyik kedvencem.

"Mi újság, testvér? Johnny vagyok."

"Engem Kis Barátnak szólítanak."

Baráti kézfogással üdvözölt.

"Hogyan szerezted meg ezt a helyet?2- kérdeztem. Egy perce még valaki más ült itt.

Johnny kuncogott és a rá jellemző texasi vontatott stílusában így felelt: "Apám, az a nő ült itt melletted. Fel-leviharzott a folyosón és nagy cirkuszt csinált, hogy adjanak neki másik helyet. Ő nem szereti a mi fajtánkat, Kis Barát. De tudod, jól van ez így, a stewardess elcserélte az én helyemet, hogy mi, testvérek, összekerülhessünk."  

Rengeteg időnk volt, hogy beszélgessünk. Megosztottam vele a spirituális vágyakozásomat, ő pedig megosztott velem néhány őszinte történetet az életéből. Mondtam, hogy nemrég láttam Floridában egy nagyszerű műsorát Janis Joplinnal.

Vékony teste rázkódott a nevetéstől. "Sose volt vadabb, őrültebb nő a Mississippi egyik partján sem." Azt mondta, Janis zavarodott volt ugyan és gyakran ki is ütötte magát a drogoktól, de életerős és jólelkű. Olyan volt, mint a húga, de aggódott érte. "A kis Janis két végéről égeti a gyertyát. Nem tudom, mennyi van még hátra neki." Rózsaszínes szemei egyre komolyabbá váltak, ahogy belenézett az én szemembe. "Tudod, Kis Barát, a pénz és a hírnév tönkreteheti az embereket. Mondj el érte egy imát."

Amint a motor felzúgott, végigszáguldottunk a kifutópályán, és a magasba emelkedtünk. Úgy tűnt, a szívünk is repült, amint a Chicago-ból és a Mississipi-Delta környékéről származó nagy blues legendákról beszélgettünk. Johnny teljesen fel volt dobódva ettől a témától. "Lélektársam, zenélhetünk örökké. Nem leszek kétségbeesve, ha ez a gép sose száll le." Hirtelen észrevette az övemhez csatolt harmonikát és felkiáltott: "Te harmónikázol! Zenéljünk, apám." Egy pillanat alatt a kezében volt a harmonika. "Válassz valamit."

"Ismered az Anyós-bluest Little Junior Parkertől?" - kérdeztem.

"Rajta, apám, rajta."  A hüvelykujja már mozdult is.

Harmincezer láb magasságban, legnagyobb ámulatomra a híres Johnny Winter elkezdett partnereként játszani velem. Az idősebb utasok megvetően bámultak, a fiatalabbak viszont vidáman mosolyogtak. Még a fiatal légikisasszony is táncolt a folyosón az ingyen koncerten. Teljesen belefeledkeztünk Johnnyval a bluesba.

A gép a Kennedy reptéren landolt New Yorkban, Johnny és én a kijárat felé sodródtunk. A kapunál egy gyönyörű dán modell várt Johnnyra. A körülöttünk állók csodálattal nézték. Barátaim, Frank és Gary döbbenettel néztek, ahogy Johnny Winters-sel láttak és elámultak a szerencsémen. Gary végigsimított a szakállán és sugárzott a boldogságtól. "Hé, Barát!" - viccelt velem, rámutatva Johnny barátnőjére. "Nem szeretnéd, hogy inkább ő várjon helyettünk?"

"Ma" -válaszoltam, kezet fogva velük, "elindulunk a spirituális keresés útján. Azt hiszem, veletek kevésbé leszek zavarodott, fiúk."

Megérkeztünk Európába. Első este Luxemburgban egy kempingben aludtunk. Egy sátorba zsúfolódtunk mindhárman és hálózsákunkban fekve várakozással néztünk a másnap elé. Végül a kakaskukorékolás elhozta a hajnalt. Garyvel kiugrottunk a sátorból a friss reggeli levegőre, nagyot nyújtóztunk, hálát adva jó sorsunknak, beszippantva a virágzó fák és örökzöldek illatát.

Hirtelen egy kiáltást hallottunk. "Nem! A fenébe! Nem igaz!" Frank bukkant fel a sátorból, sápadtan és zaklatottan. "Kiraboltak. Az összes pénzem eltűnt." Gary és énbekúsztunk a sátorba és mindenütt kerestük a pénzt. Frank már feladta. "Már én is kerestem. Semmi értelme tovább keresni."

Gary Frank vállára tette a tenyerét és azt suttogta: "Oké, tesóm, majd mi gondoskodunk rólad."

"Amink van, az a tied is, Frank." - vigasztaltam én is. "Nem a pénzre van szükségünk. Itt vagyunk egymásnak."

Frank lehajtotta a fejét, előre-hátra ingatta, és kijelentette, hogy nem jönnénk ki abból, amink maradt. Úgy döntött, hazamegy - nyomban. "Jöttök, srácok?"

Nekem kevesebb, mint húsz dollárom volt. Mégis, ahogy a tekintetem találkozott Garyével, az volt benne, hogy maradok. Gary egyetértett, intettünk Franknek, aki egy éjszakát töltött Európában, majd szomorúan búcsút vett tőle. Amint Frank vállára vette hátizsákját és gyors léptekkel elindult az otthon biztonsága felé, Gary és én azon tűnődtünk, vajon milyen titokzatos dolgok várnak még ránk.

Ugyanaznap később találtam egy kis patakot, ahova leültünk. A magas fák táncoltak a szélben és a víz könnyedén hullámzott. Azzal, hogy Frank elment, szinte semmim sem maradt. De különös módon szabadnak éreztem magam.

Elég hamar meghívást kaptunk néhány holland hippitől, hogy reggelizzünk velük. Miután megosztották velünk müzlijüket, Kosmos és Chooch felajánlották, hogy elvisznek autóval Hollandiába. Nem sokkal később belga és holland tájakon autókáztunk az ő Volkswagenjükben, és a lehúzott ablakból bámultuk a hatalmas mezőket, amelyeket százezernyi piros, sárga, fehér, rózsaszín és ibolyaszínű tulipán fedett be. Valamennyi virág egyenes sorokban virított a napfényben, miközben a kazettás magnóból Donovan, a Beatles és a Rolling Stones bömbölt.

Egy rövid kitérő után Abcoude-nál, egyik újdonsült barátunk idilli lakóhelyénél, megérkeztünk Amsterdamba, ahol bevezettek bennünket egy elhanyagolt raktárba, ahol egy tucatnyi hippi terpeszkedett el a padlón és mindenki marihuánát szívott. A világítás homályos volt. Patkányok surrantak ide-oda. Kissé szakadt zenekar játszott egy furnérlemezből sebtében felállított színpadon, tejes kartondobozok között.

Chooch hasis pipával a kezében, széles vigyorral annyit mondott: ?Viszlát, fiúk, a Haight-Ashbury zarándokutamon. Az a hippik Mekkája.? Majd búcsút intett és eltűnt a füstben.

A következő napokban Gary és én megtanultuk, hogyan lehet szinte semmi pénzből túlélni. Kora reggel pár centért vettünk egy vekni kenyeret, még melegen a pékség kemencéjéből. Egy fa alatt kettévágtuk és jóízűen majszoltuk, mint aznapi egyetlen eleségünket. Ez a megfelezett száraz vekni volt a napi étrendünk, bárhova utaztunk is. Különleges alkalmakkor sikerült egy nagy darab sajtot is beszereznünk. Általában azoknál az embereknél aludtunk vendégségben, akikkel találkoztunk, vagy fák alatt, esetleg üres épületekben vagy kinyitható szükségágyakon.

Bármilyen kevés pénzünk volt, megpróbáltunk minél tovább kitartani.

Az európai alternatív kultúra elérte Amsterdamot. A Dam tér volt a társadalmi élet központja. Keresők százai gyűltek össze olyan helyszíneken, mint a Fantasio, Paradisio és a Melkweg, hogy együtt lógjanak és hallgassák a zenét. A Cosmos egy másik népszerű hely volt, egyfajta spirituális éjszakai bár. Egy éjjel itt találkoztam egy magas amerikaival, akinek félig volt leborotválva a feje, volt egy kis varkocsa és fehér köntöst viselt. ?"érsz egy kis lelki ételt?" - kérdezte. Szerényen bólintottam. "Csinálj tölcsért a tenyeredből."Amikor így tettem, egy nagy szedőkanálnyi joghurtos gyümölcssalátát öntött a kezembe. Amint a lé végigcsurgott a karomon, zavartan álltam. "Mit csináljak most?" - kérdeztem.

"Edd meg!" -nevetett és ment tovább. Nem tudtam még akkor, hogy a sors újra összehoz bennünket, több ezer mérföldre innen, olyan körülmények között, ami a legvadabb fantáziámat is felülmúlja.

Gary és én a világ minden tájáról szereztünk barátokat. De bármilyen kellemes volt, én zavart voltam. Valami, amit nem tudtam megnevezni, egyre hívott. Azon kaptam magam, hogy múzeumokba jártam és a vallásos művészetet tanulmányoztam, vagy a Vondel Parkba mentem meditálni vagy spirituális könyveket olvasni. A legkedvesebb helyem azonban az volt, ha egy csatorna mellett üldögélhettem. Miközben a város mohón hajszolta a hatalmat, gazdagságot és az örömök sokaságát, és miközben a divathóbortok és irányzatok úgy váltakoztak, akár az évszakok, a csatornák hűvös vize tökéletesen békésnek tűnt, ahogy továbbfolyt. Órákig képes voltam ülni és figyelni a vizet, miközben azon tűnődtem, vajon engem hova sodor az életem hulláma.

Folytattuk expedíciónkat. Felhasználva egy keveset abból az összegből, amit hajós útjainkra  szántunk, stoppal eljutottunk Hook of Hollandbe, onnan pedig egy nagy komphajóval átkeltünk a La Manche-csatornán az Egyesült Királyságba. A szürke felhőkből párás eső hullott. A hajó megadta magát a hullámoknak, amint lassan ringatózott, fel és le. Ahogy előrelódult a hajó a fodrozódó tengeren, elméláztam, vajon merre is tartok. Tizenkilenc évesen már valamiféle karrierre kéne készülnöm, de semmi hajlandóságom nem volt erre. Hova megyek? Miért nem tudok semmi másra figyelni, csak a gondolataimat kitöltő eszmékre? Volt valamiféle spirituális elképzelésem, de semmi halvány jel a jövőmmel kapcsolatban. Észrevettem egy sor mentőmellényt a komp oldalához erősítve és azért fohászkodtam, bár lennék ilyen mentőmellény, ami megvéd a bizonytalanságok tengerétől. Úgy gondoltam, ha egy embernek nincs semmilyen eszménye, amiért meg is halna, akkor nincs is semmi értelmes dolog, amiért élhetne. Én az otthonomat hagytam el azért, hogy megtaláljam ezt az eszményképet, de olyan voltam, mint a szélben sodródó falevél: nem tudtam, hova megyek.

Hirtelen feltűntek a lenyűgöző doveri fehér sziklák egy ködfelhő mögül. A hajó kikötött a parton és mi áthömpölyögtünk a brit bevándorlási procedúrán. A hivatalnokok gyanúsan méregettek bennünket. Gary majdnem 190 cm magas volt, sovány, barna haja hullámzott, szakálla és jellegzetes arcvonásai miatt Jézus Krisztusra hasonlított. Kék farmer volt rajta, zöld póló és vászoncipő. Egy jobb napokat látott katonai hátizsákot vitt és a vállához erősített    hálózsákot. Ami engem illet, hosszú hajam ellenére se tudtam sosem szakállat vagy bajuszt növeszteni gyerekes arcomon. Szürke halszálkás farmer volt rajtam, szürke garbó és fekete mellény. Akik ismertek, a védjegyemnek tartották a fekete mellényemet: minden nap ez volt rajtam több mint egy éven át. Vállamon lógott a barna sporttáskám és a hálózsákom, lábamon saru.

Ahogy sorban álltunk, a kormányhivatalnokok kellemetlen pillantásainak és megjegyzéseinek céltáblái voltunk. Mikor ránk került a sor, szerényen felmutattuk amerikai útlevelünket, de nyomban egy szobába tuszkoltak bennünket. Pár perccel később két vámtiszt és egy rendőr lépett be, végigmértek bennünket. A vezetőjük szürke öltönyt viselt és barna nyakkendőt. "Kutassátok át őket a kábítószerért!"- parancsolta. Kiborítottam a táskám tartalmát az asztalra és a tiszt csak egy zöld pólót talált, egy pár alsónadrágot, fogkefét, hajkefét, egy darab szappant, a Bibliát és egy kis szórólapot a Randell-szigetről.

A férfi vágott egy grimaszt. "Ez mindene?"

Félénken feleltem: "Igen, uram, ez minden, kivéve ezt." Elővettem a szájharmonikámat.

Garyt is átkutatták. Aztán jött a beugrató kérdés. "Mennyi pénz van maguknál?" Mikor megmutattuk szűkös keretünket, az utálatuk gyűlöletbe csapott át. A vezető arca elvörösödött. ?Nincs szükségünk eben az országban ilyen állatokra, mint maguk.?- fröcsögte. "Levágjuk a rohadt hajukat és börtönbe csukjuk mindkettejüket." Egy rendőrhöz fordult és azt parancsolta: "Szerezzen egy ollót és nyírja le a hajukat a fejbőrükig." Aztán az összes ruhánkat le kellett vennünk és minden holminkat alaposan átvizsgáltak. Majd olyan hosszú kihallgatás kezdődött, ami teljesen kimosta az agyunkat. Végül kiviharzottak a szobából "Nagy bajban vannak!" felkiáltással.

Gary és én nyugtalanságunkban egy szót sem tudtunk szólni. Egy teljes órát töltöttünk el bezárva, szorongva várva további sorsunkat. Végül két rendőr kivágta az ajtót, megragadtak a karunknál és végighúztak bennünket a folyosón. Amikor a vámhoz értünk, átlöktek a kapun. "Még egy rossz mozdulat és a börtönben végzik!" - mondták, miközben lepecsételték az útlevelünket és szabadok voltunk.

Még mindig remegve egyszer csak az országúton találtuk magunkat. Hálásak voltunk az angol táj szépségéért és stoppoltunk. Megállt egy autó és mi beugrottunk. Egy fiatal lány és a barátja mosolygott ránk, skót terrierjük a lábunkra ugrott. "Hova mentek?" -  kérdezte a lány.

"Nem tudjuk még."- felelte Gary.

A fiú nagyot kortyolt egy üveg sörből és azt mondta: "Mi egy rock fesztiválra megyünk Wight szigetére. Szuper lesz. Miért nem tartotok velünk, cimborák?"

Gary és én egyetértően elmosolyodtunk és már indultunk is. A csaholó terrier az arcunkat nyalogatta. Áthajóztunk a szigetre és hamarosan az alternatív kultúra nyüzsgő forgatagában találtuk magunkat. A hatalmas találkozót zöld hegyek és völgyek közötti helyszínen rendezték.  A kerítésnél dühös kutyás rendőrök támadtak a jegy nélküli zarándokokra, miközben a bandák már játszottak. Három nap és éjjel javában folytak a nagyszerű előadások. Marihuána füst terjengett a levegőben és az emberek lsd-t szívtak jobbra-balra. Férfiak és nők együtt csúsztak le a sárban a domboldalról és időnként félmeztelen testek vonaglottak a zenére.

Egy éjjel, miközben szakadt az eső, Gary és én egész közel álltunk a színpadhoz, amikor Jimi Hendrix következett. Narancsszínű denevérujjú bársonyöltöny volt rajta, de egyébként csendesnek tűnt. Már nem az a gitártépő showman volt, akit előzőleg láttam. Ma este egy komoly zenész állt előttünk.

Az amerikai himnusz egy változatát adta elő az ő sajátságos stílusában. Itt volt egy jelképe a generációmnak, az alternatív kultúra egyik prófétája, aki a szabadságnak azt az üzenetét hozta, hogy tabuk nélkül fejezte ki magát, lázadt a hatalmon lévő rendszer ellen. Szerintem ez az üzenet arról szólt, hogy a közvéleményre való tekintet nélkül kövessük a szívünk szavát.

A zene dörgedelmes volt és úgy tűnt, megrázza a dombokat, felkavarja a tengert és szétoszlatja a felhőket. De a csendes hívás bennem, amit nem tudtam megnevezni, mégis hangosabbnak tűnt.





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future