RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - 2.rész
2009. december 20.


A tizenharmadik születésnapomon az idősebb testvérem, Marty nekem adta Peter Paul és Mary, a Greenwich Village-ből származó folk trió debütáló albumát. A dalaikban a háború, az előítélet és az igazságtalanság ellen tiltakoztak, de az Istenről szóló szövegeik mozgatták meg leginkább a lelkemet. Hátra dőltem, becsuktam a szemem és hallgattam a mágnesként vonzó szavakat. Az album nyitó dala így kezdődött: "Korán reggel, mikor a hajnal hasad - kérem Istent, hogy mutassa az utat." Újra és újra hallgattam, nem sejtve, hogy ez az egyszerű ima fog vezetni az életem elkövetkező éveiben.
Az értelmes dalok utáni kutatásom során olyan folk zenészek, mint Pete Seeger és Bob Dylan gyújtották meg bennem a lázadás kitörni készülő tűzhányóját. De míg a folk zene az értelmes szövegekkel bűvölt el, a blues nyers érzelmeket keltett a szívemben. A blues az érzelmekről és a sóvárgásról szól, a szív fájdalmával tölt meg minden egyes hangot és szót, megkönnyebbülést és örömet hozva ezek kifejezésével. Az elveszett szerelemért síró blues énekest hallgatva én is vele sírhattam az elveszett szerelemért, bár még nem tudtam mi is az.
Miközben én befelé forduló, félénk voltam és mások érzései miatt aggódtam, az idősebb testvéremnek, Martynak hatodik érzéke volt mások idegesítéséhez. Vad volt, mint egy majom (monkey), ezért rövidítve Monk-nak (jelentése így szerzet, vagy szerzetes) hívták. 1965-ben, mikor 14 éves voltam a Deerfield középiskolába kezdtem járni, ahol Monk éppen végzős volt. Engem meglátva sok tanár így kiáltott föl: "Ó nem, egy másik Monk." Az iskola első napjától kezdve Kis Szerzetnek hívtak (Little Monk). A név rám ragadt, bár az iróniája hosszú évekig elkerült.
Új emberként beválasztottak az iskolai birkózó csapatba. Nem mondhatom, hogy kimagasló képességeim lettek volna hozzá, de mikor a fejembe vettem valamit, intenzíven el tudtam benne merülni. Az edző és a csapattársaim nagy reményeket fűztek hozzá, hogy a következő évben én lehetek a bajnok. Kezdetben nagyon szerettem a kihívásokat. Ösztöndíjakat szereztem, ha neki fogtam. Aztán valami különös történt velem. A jóléten, presztizsen és a társadalmi hóbortokon túl más célt kezdtem keresni az életben. Hogyan élhettem volna nyugodtan a Highland Park idilli világában, miközben tudtam, hogy afro-amerikaiakat zártak állatok módjára gettóba csak egy pár kilométernyire tőlünk. Hogyan lehettem volna elégedett egy birkózó éremmel, miközben az idősebb barátaimat erőszakkal Vietnám poklába vitték. Ilyen kérdések izgattak, miközben az általunk ismert élet alapjait kérdőjeleztük meg a barátaimmal.
A célkeresés közben szenvedéllyel égtem ifjabb Martin Luther King civil jogi mozgalma iránt és ittam Malcom X szavait, könyveit, melyeket a társadalom reformjáról írt. Legjobb barátaimmal, Garyvel és Bassoon-al - akiket tíz éves korom óta ismertem - iskola után munkát vállaltunk egy autómosóban, majd nyáron pedig teljes időben. Kemény munka volt, de szerettem. A Highland Park biztonságától egy egész világnyi távolságra eső déli gettókból származó idősebb afro-amerikaiak között találtuk magunkat. A munka közben a háttérben soul zene szólt. Ezek között a szegénység, faji megkülönböztetés és alkoholizmus által sújtott emberek között hallgattuk a soul és blues énekesek síró énekét, mely megérintette a szívemet. Tizenöt éves voltam, és mélyen zaklattak a megválaszolatlan kérdéseim.
Aztán, mikor egy közeli barátom meghalt, miután az autója a téli jégen megcsúszva a Michigan tóba zuhant, azon kaptam magam, hogy így gondolkodok: "Ki vagyok én és hová tartok?" Úgy tűnt, mintha az egész világ a bizonytalanság jegén csúszkálna.
A menedék keresése közepette az alagsorunk falát pszichedelikus poszterekkel tapétáztam ki, melyek fekete fényben ragyogtak. Halászhálók függtek a mennyezetről. Jázmin füstölő füstje kavargott szinte áthatolhatatlan felhőt alkotva. Alkalomadtán fölkapcsoltam a stroboszkópos lámpámat, ami erősítette az álomszerű effektet. Az alagsor magányában a hatvanas évek lázadó zenéit hallgattam. "A Day int the Life" a Beatlestől növelte a felszínes dolgok mögötti értelmes élet utáni kutatás iránti vágyamat. Hátra dőltem, becsuktam a szememet és hallgattam, ahogyan George Harrison énekelte: "Within You, Without You," A szitárja hangjával együtt sírtam a belső békéért. Újra és újra játszottam Ray Charles lélekkel teli "Old Man River" tolmácsolását, ahogyan mozdulatlanul ültem és szomorkodtam az elnyomottak helyzete miatt. Mikor B.B. Kinget hallgattam, a bús gitárdallamok a szívembe hasítottak, és azon gondolkodtam, miért olyan jó érzés szomorú dalokat hallgatni. Egy késő éjszakán a körülöttem lévő világ megkérdőjelezésének izgalmában Johnny Rivers hangját hallgattam a sztereo fülhallgatómban, ahogyan azt énekelte: "Nézz a lelkedbe a válaszért." Mély lélegzetet vettem, fölnéztem és konstatáltam: "Igen, ez az!"
Az idők szavának engedve, a legközelebbi barátaink és én belevetettük magunkat a 60-as évek ellenkultúrájának lelkületébe. Az iskola kisebbségét alkottuk a konzervatívokkal, szurkolói csapatkapitányokkal és hasonlóakkal szemben. A hosszú hajat növesztettünk, kipróbáltuk a marihuánát, LSD-t, és a szüleink generációjának értékei ellen lázadtunk.
Eközben én őrlődtem. Utáltam bárkit is megbántani. Azon gyötrődtem, hogy kilépjek a birkózó csapatból, de nem volt szívem hozzá, hogy cserbenhagyjam az edzőmet és a csapattársaimat. Az iskola azt várta tőlem, hogy vezessem a csapatot a bajnokságon. Az edző egyszer kijelentette a csapatnak: "Ha Little Monk elhatározza hogy nyerjen, akkor olyan mint egy éhes tigris, mikor a birkózószőnyegre lép. Ő bajnok anyag. De úgy tűnik, hogy kezd kissé beőrülni."
Összezavarodva imádkoztam a kiútért. Nem sokkal később egy presztízs értékű tornán öt másodperc után földre vittem az ellenfelemet. A tömeg őrjöngve szurkolt, de én bénultan térdeltem ott. A vállam kiugrott a helyéről, és egy csont a mellizmomba szúródott. Fájdalom töltötte el az egész testemet. Abban a pillanatban, mikor a vállam kiugrott a helyéről, az életem is kiugrott abból a szenvedélyből, ami már egyébként is halott volt. Reszkettem a fájdalomtól, miközben százak néztek sokkban. Csendben megköszöntem Istennek. Szabad voltam.
Amihez magamtól nem volt bátorságom, hogy föladjam, úgy éreztem, hogy a sors ereje által megoldódott.
Gary Liss, akinek a barátsága egy csodává vált az életemben, barátságos, társaságszerető volt és fáradhatatlanul kereste az újabb és újabb kalandokat. Gary lázadó volt és megára talált, mikor megtalálta az ellenkultúrát. Együtt utaztunk Kaliforniába a gimi első nyári szünetében A Sunset Stripben és a Haight-Ashburyben mulattunk az újonnan fölfedezett szabadságunkban. A virág gyerekek ezen menedékében rengeteg csodálatos emberrel találkoztunk, - idealistákkal, mint mi magunk. Ami a többi megkérdőjelezhető karaktert illeti, akikkel találkoztunk, - a destruktív, primitív vagy csak egyszerűen hedonista embereket ? őket próbáltuk elkerülni.
1969-ben Bassoon-al, Steve-el és Gary-vel, - a legközelebbi gimis barátaimmal a Miami Dade College Főiskolára mentünk. Ahogyan sokan mások a generációmból, fiatal voltam, vad és kalandra éhes, de ekkor történt, hogy először fölfedeztem magamban valamit, ami lassan minden más fölé kezdett emelkedni - a spiritualitásra való vágy, ami egyre inkább égette a szívemet. Napról napra egyre nőtt. Valaki adott nekem egy könyvet, A világ legnagyobb vallásai címmel. Ittam minden szavát és többet és többet akartam. További könyvek olvasása során fölfedeztem egy ősi indiai meditációs technikát: a szent szótagon, az Om-on történő csendes meditációt. A belső utazásaim során fölfedeztem egy finom valóságot, melybe vágytam mélyebbre hatolni.
Egyik reggel megláttam egy posztert a főiskolai kampuszban: egy transzcendentális meditációról szóló előadás poszterét. Mike, egy szakállas, hosszú hajú amerikai beszélt a tudat tudományáról, ahogyan Maharishi Mahesh Yogi tanította. Rabul ejtett az előadás. Mike elhívott Hollywoodba, Floridába, ahol - minden elkötelezettség nélkül -, kaphattam egy személyes meditációs mantrát. Itt egy virágot, zsebkendőt és 35 dollárt hagytam az oltáron, miután egy egy szótagos mantrát suttogtak a fülembe. A napi meditáció az életem fontos részévé vált. A spirituális fogékonyságom magja egyre gyorsabban sarjadt. Azonban emellett a mag mellett egy gyom is nőni kezdett - a bigottsággal és fanatizmussal szembeni ellenérzés. Akkoriban a hajam megnövesztésével a társadalmi normák ellen is tiltakoztam. A hippiket utálók egyik céltáblája lettem, többek között a rendőrség is rendszeresen keresett, előállított és zaklatott. Az igazság az volt, hogy egyfajta szomorú beteljesülést éreztem, mikor az emberek a hosszú hajam, kisebbségi vallásom, vagy valami más miatt gyűlöltek. Megtiszteltetésnek éreztem, hogy nemes ideák miatt üldöztek, inkább, mint hogy eladjam magam holmi népszerű véleményeknek és divatoknak. Ugyanakkor kezdtem megérteni, hogy ha utálom azokat, akik utálnak, akkor ugyanabban betegségben szenvedek, mint ők. Túl akartam jutni ezeken a szektariánus korlátokon és fölfedezni minden vallás esszenciáját: hogy Isten egy.
Miközben a főiskolán pszichológiát és társadalomtudományokat tanultam, a meditációm és a zene mindezek fölött volt. A főiskola mellett, Opa Locka városában volt egy ház, amit "The Ash Tray"-nak hívtak, ahol olyan zenészek éltek, mint James Harmon. Mi úgy ismertük, hogy Jimmy a Medve. Ő egy tagbaszakadt, hosszú hajú és szakállas férfi volt és a Burning Waters Blues Band-ben énekelt és szájharmonikázott.
A Medve úgy szeretett engem, mint a kisöccsét. Egy nap büszke mosollyal nyomta a kezembe a szájharmonikáját. "Tesó, meg akarom neked tanítani, hogyan kell szájharmonikán játszani."
"De én nem tudok zenélni," válaszoltam szégyenlősen.
"Az nem számít, ember. A szívedben mély érzelmek vannak, és pont ez az, amiről a blues szól." Attól a naptól kezdve az életem elválaszthatatlan társa lett.
Ez idő alatt lett néhány afro-amerikai barátom. Az egyikük egy különleges barátságot tartott fönn egy idősebb hölggyel, aki Dr Martin Luther King Jr. közeli barátja volt. Egy kedves, de erős akaratú nő volt, aki vezetőként szintén a civil jogokra tette föl az életét. Mivel ő a negyvenes éveinek a végén járt, én pedig épphogy 18 lettem, én "Anyá"-nak, Ö pedig "fiam"-nak szólított. Lélekemelő párbeszédeket folytattunk Dr King vízióiról, szomorú haláláról. Elkötelezett baptistaként kedves és nagylelkű, ugyanakkor félelem nélküli és elszánt volt. Egyszer szervezett egy civil jogi menetet Miami szomszédságában és meghívott, hogy vegyek részt rajta. Az arca fölragyogott a meglepetéstől mikor megjelentem a tömegben ? egy fehér fiú a fekete menetben, a Dél szívében. Büszkén oda hívott és maga mellé vett a menet élére.
A nézelődők megdöbbenve néztek. Fehér rasszisták fenyegettek és gúnyolódtak, miközben elhaladtunk mellettük. Néhányan köveket és üvegeket dobáltak, miközben a rendőrök elfordították a fejüket. Anyánk mosolygott, miközben körülbelül háromszáz résztvevő Sam Cooke?s himnuszát énekelte: "Változás fog jönni." és hogy "Le fogjuk győzni." A menet egy parkban végződött. Itt a részvevők székekre ültek. A barátom mellé ültem. Ezután ő föllépett a mikrofon elé a kókuszfa alatt álló színpadra. Miközben a hallgatóit sújtó igazságtalanságokat igyekezett leleplezni, az erőszakmentes tiltakozást sürgette.
Mély meggyőződéssel, mennydörgő hangon beszélt. "Az erőszak az üldözőink becstelen szintjére degradál bennünket. Félelem nélkül és együtt kell kiállni a jogainkért. De nem fegyverekkel és tűzzel, hanem feddhetetlenül és a Mindenható Istenbe vetett hittel. Mindent bojkottálnunk kell, ahol megérezzük a bigottság bűzét. Szemtől szemben az elnyomóinkkal soha nem alkudhatunk meg az igazságból." Könnyek szöktek a szemébe és elcsuklott a hangja, ahogy a mentorát idézte. "Ez Amerika, a szabadság földje. Nem adjuk föl, míg örökre le nem rázzuk rabszolgaláncainkat és nem kiáltjuk az egekbe: Végre szabadok vagyunk, végre szabadok! Nagyra becsült Kingnek volt egy álma. Ő meghalt az álmáért. Mi az ő álmáért fogunk élni. Ámen."
Taps hangja lepte el a parkot. Helyet foglalva a fülembe suttogta: "Tetszett, fiam?"
Én mély meggyőződéssel bólogattam.
A következő felszólaló forradalomért kiáltott. "A békés megoldás reménye nagyra becsült King halálával kútba hullott." A hangja teli volt dühvel és felháborodással. "Bátyáim és Nővéreim, ébredjetek a szendergésből. Tűz ellen tűzzel kell küzdenünk. Meg kell fogadnunk, hogy kiirtjuk a fehér elnyomóinkat és porig égetjük városaikat." A tömeg egyik fele támogatóan felüvöltött, a másik fele pedig szégyenkezve sóhajtott föl. Izzadtságtól csillogó homlokkal és dühöngve rázta az öklét. "Örökre a buszaik hátsó részében és a gettók börtönében akarnak tartani bennünket." Gyűlölet gyúlt a szemében, miközben felém közelítette a mutatóujját. "Nézzétek Bátyáim és Nővéreim ezt az alattomos fehér embert. Ma szégyentelenül a mi menetünk élén vonult, maga mögé utasítva minket, fekete népeket." A támogatói dühösen fölmorajlottak.
A férfi tovább folytatva mindennek a szimbólumaként azonosított, amit ők megvetettek. Bosszúra és megtorlásra biztatta az embereket. A barátom föllépett, hogy megvédjen, de a ellenkezését elnémította a férfi dühe, mivel nála volt a mikrofon és most már maga mögött tudta a tömeg nagyobbik részét. Gondoskodóan megfogta a kezemet és félve rázta meg a fejét. "Fiam, szörnyen sajnálom. Én hívtalak a menet elejére, Isten tudja. Megbíztál bennem, most pedig veszélybe kerültél." Megszorította a kezem és felsóhajtott. "Jobb ha most elmész. Isten legyen veled!"
Fától fáig kúszva távolodtam a gyülekezet elől. A barátom gondoskodóan figyelt, készen arra, hogy megvédjen, ha szükséges. Páran nekem jöttek az úton, olyanok, akik az egyenlőség és igazságosság után sóvárogtak, az erőszaktól sem visszariadva. Megkönnyebbült sóhajjal hagytam el a parkot. Rájöttem, hogy a Dr King iránti csodálatomat csak erősítette az aznapi tapasztalatom. Úgy éreztem, hogy az ideáljaikhoz híven kérlelhetetlenül harcoltak a zsarnokság ellen - kívül és belül egyaránt. Ott, ahogyan egyedül sétáltam a floridai napsütésben, fölidéztem egy mondatot, mely rávilágított a mai tapasztalatom jelentőségére. "Ha valakinek nincs olyan eszméje, melyért kész meghalni, akkor nincs semmi, ami miatt értelme lenne élni." Így éreztem én is. Marthin Luther King Jr.-nak volt egy álma, melyért élt és meghalt, és ez az álom megváltoztatta a világot. Nincs-e bennünk ez az erő, ha követjük a belső hívást?
Befejeztem az első évet a Miami Dade-n. Jött a nyári szünet, én pedig Pennsylvania egyik vidéki országútjának szélén találtam magamat. A hüvelykujjamat fölemelve stoppoltam A hullámos fekete hajam a vállamra hullott. Párás nap volt és éppen New Yorkba tartottam, hogy meglátogassam az egyik barátomat. Csak 19 éves voltam, 170 centiméter és alig 56 kilogramm. Három óra telt el, mígnem egy ütött kopott 59-es Plymoth fékezett mellettem. Az autóhoz szaladtam és hálásan megköszöntem. "Köszönöm. Nagyon köszönöm, Uram."
Egy magányos középső ujj emelkedett föl az ablakban, és a vezető rám förmedt. "Menj dolgozni, te haszontalan parazita." Kinyújtotta a vaskos karját az ablakon és megragadta az egyik hosszú hajtincsemet és magáéhoz közel húzta az arcomat. Sör és dohányszag csapta meg az orromat. A földre köpve káromkodott. "Punk, ha nálam lenne a fegyverem, biztosan keresztül lőnélek." Majd csikorgó gumikkal továbbhajtott.
A kipufogójából előtörő fekete füstfelhőtől köhögni kezdtem. Harag mardosta a mellkasomat, de legyűrtem. Lelki életet kerestem. Az utak mentén sokszor éreztem magam olyanok céltáblájának, akiken eluralkodott a düh és negatív hozzáállás, de reméltem, hogy mindezek segítenek, hogy fejlődjek. Tudtam, hogy türelmet és állhatatosságot kell tanulnom és imádkoznom kell, hogy túllépjek az akadályokon.
1970 nyarán a hosszú haj még nem divat, hanem az elégedetlenség jele volt - egy agresszív kihívás az elfogadott értékek ellen, melyek a pénzen, hatalmon és előítéleteken alapultak. Az egyik jele volt annak, amiben hittem. A barátaim és én a hitünk szerint éltünk. Mikor egy évvel azelőtt a háború ellen tüntettünk Chicagóban a Democratic National Convention-n, könnygázzal oszlattak szét bennünket. A konzervatív rendőrség pedig gyakran zaklatott bennünket az főiskolai városban. Mindezt azért, mert értelmes élet után sóvárogtunk, amit olyan eszmék irányítanak melyekért érdemes élni és meghalni is. Habár a szívemben én senki iránt nem viseltettem rosszindulattal, a megjelenésem gyűlölettel teli reakciókat váltott ki.
Végül, miután már órák óta vártam, hogy valaki fölvegyen, egy barátságos fiatalember állt meg mellettem, és elvitt az otthonába, Gettysburg mellé. Ott ültem egy kis patak mentén az erdőben. A fodrozódó víz hangja megnyugtatta a szívemet. A folyó fákat és köveket átölelve kavargott. Úgy tűnt, hogy a patak tud egy titkot, mely kulcs lehet az élet misztériumaihoz. Bárcsak követném a belső hívást, úgy mint ez a robogó patak. Arra gondoltam, hogy a természet talán a titkait suttogja és a sorsom szerint vezet.
Napokkal később, miután megérkeztem New York-ba, a barátom, Hackett elvitt a Randal's Island rock fesztiválra. Bandák sora ? Jimi Hendrixtől a Mountain-ig - lépett föl és játszott felszabadultan. Szünetet akartam tartani, és arrébb sétáltam, mikor megállított egy fiatal borotvált fejű amerikai. Fehér leplet viselt és én egy különös fajta szerzetesnek láttam. Magyarázat nélkül egy szórólapot nyomott a kezembe és adományt kért. Mondtam neki, hogy nincs pénzem, és miközben beszélgettünk egy újabb ember jött közelebb, egy kábítószer kereskedő, aki hasist árult. Mikor újra közöltem, hogy semmire nincs pénzem, mindketten odébb álltak egymással vitatkozva. A szerzetes elfelejtette visszavenni a szórólapját. Anélkül, hogy újra rápillantottam volna, becsúsztattam a táskámba.
A következő napon, a barátom, Hackett otthonában, Brooklynban kaptam egy hívást Gary-től. Arra kért, hogy menjek Cherry Hill-be, New Jersey-be, a barátunk, Frank otthonába. Mikor odaértem, Frank-et és Gary-t egy térkép fölött térdelve találtam, melyet a nappali szőnyegére terítettek ki. "Pár napon belül Európába utazunk." Mondta Gary. "Neked is jönnöd kell."
Teljesen le voltam égve és az volt tervem, hogy visszamegyek Chicagóba és munkát szerzek a nyárra. De Gary biztosított afelől, hogy van elég pénze mindhármunk számára. "Rendben," mondtam, "megyek."
Már csak annyi maradt hátra, hogy elmagyarázzam a terveimet a szüleimnek a Highland Parkban. Soha senki nem utazott még a családunkból Amerikán kívülre. Hogyan fognak reagálni a gondoskodó szüleim? Visszautaztam gyermekkori otthonomba, hogy ezt megtudjam.
Az üveglapos kerek ebédlő asztalunknál ültem és az édesanyám által készített vacsorára meredtem. Minden este lakomával felérő vacsorákat főzött. A tányéromon tápláló lasagna és vajas-fokhagymás szósszal borított olasz kenyér és vajas articsókás szelet hevert. Fűszerek és növények illata lebegte be az egész szobát. "Elhatároztam, hogy Garyvel Európába utazok," jelentettem be. Megdöbbent arcok meredtek rám az asztal minden oldaláról, miközben én idegesen tovább szórtam a sót és a paprikát az ételre. "Nevelő hatású lesz, nem gondoljátok?" Nem jött semmi válasz. Körbe néztem a konyhában a virágos plakátra, a tűzhelyre és a hűtőre, melyek min rózsaszínűek voltak, anyám kedvenc színe. "Rengeteg dolgot fogunk tanulni. Ne aggódjatok! Szeptemberben visszajövök a főiskolára. Három nap múlva indulunk."
Csend. Az édesanyám úgy nézett, mintha most tudta volna meg egy szerette halálhírét. "Richie," sírta el magát hirtelen, "Miért kell ezt csinálnod? Mit fogsz enni? Hol fogsz aludni?" Zavartan megrázta a fejét és gyengéd hangon azt mondta, "Te még csak gyerek vagy. Ki fog téged megvédeni?"
Az apám fölsóhajtott. "Fiam, meg vagy te őrülve? A világ veszélyes hely. Fiatal vagy és tapasztalatlan. Bármi történhet veled." Mélyen kilélegezve hozzátette, "Megtiltanám neked, ha tudnám, hogy hallgatsz rám, de nem fogsz." Csöndesen és esdeklőn nézett rám, hogy a döntésemet megváltoztassam, de én nem vettem róla tudomást. A hangja elcsuklott az érzelmektől és azt mondta, "Minden nap és éjjel aggódva várlak majd, amíg vissza nem térsz."
A kis öcsém, Larry fölkiáltott. "Ez komoly! Bárcsak mehetnék veled!" De látva a szüleim gyötrelmét, komollyá vált. "Richie, kérlek írj!"+

(Folytatása hamarosan)






 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future