RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - 1.rész
2009. október 28.


Danny-vel, a legjobb barátommal belopództunk a nyirkos lépcsőházon át a hűvös és dohos pincéjükbe. Hirtelen egy gondolat suhant át az elmémen. - Nem szabadna itt lennem. A szívem erősen kalapált. A szoba közepén nehéz súlyok sorakoztak acél kampókra akasztva. Az osztálytársam így hencegett: "Az apám minden nap fölemeli ezeket." Hét éves voltam, kicsi és sovány, rövid fekete hajjal, barna szemmel és sötétes bőrszínnel. A hideg súlyokat megérintve aprónak éreztem magam.
Danny felém fordult, "Richie, mutatok neked egy nagy titkot." Az úját a szája elé emelve így suttogott: "Megígéred, hogy senkinek nem mondod el?"
Fölmászott egy polc tetejére, majd a szarufa tetejéről egy nagy kulccsal mászott le. Aztán egy hatalmas faszekrényhez vezetett. Kinyitotta, majd tágra tárta az ajtaját. Egy stóc magazinra mutatott.
"Gyerünk" mosolygott Danny. "Nézz bele az egyikbe."
Úgy tettem. Meztelen nők képeivel volt teli. Soha korábban nem láttam, hogy mi van egy lány ruhája alatt. Az egész szokatlannak és tiltottnak hatott.
"Komoly, mi?" Kérdezte Danny.
Biccentettem, de nem tudtam mit mondjak. Összecsapva a magazint visszatettem a szekrénybe.
"Várj, míg meglátod mi van a fiókban." Az két pisztolyt és jó pár kézigránátot rejtett. "Az apám mindig töltve tartja a fegyvert, és a gránátok valódiak. Az egyik gránátot a kezembe adta. "Tessék, fogd."
A hideg nehéz fémet a kezemben tartva kirázott a hideg. "Ez nem semmi." Motyogtam. Próbálva leplezni a félelmemet, óvatosan visszatettem a fegyvert a fiókba.
"Richie, várj csak, míg meglátod ezt."
Danny kinyitott két ajtót a szekrényen belül, fölfedve egy oltár-szerűséget. Ott egy fakó képet láttam, melyről egy figura nézett baljóslatúan a szemembe. Elszörnyedtem: szemtől szembe találtam magam Adolf Hitlerrel. Két svasztikás karszalag függött a kép két oldalán. Alatta pedig egy tőr lógott, egy fénylő svasztikával a markolatába vésve. Rég elfelejtett képek villantak föl az elmémben. Sokszor hallottam a szüleim elbeszéléseit, hogyan mészárolták le a nácik a rokonainkat. A nagyszüleim családjáról semmit nem hallottunk, mióta a nácik 1941-ben lerohanták Litvániát, a szülőföldünket.
Danny így suttogott: "Ez titok, de a szüleim utálnak téged." Hőhullám indult a gyomromtól a torkomig. "Miért? Mit csináltam?"
"Mert zsidó vagy. Azt mondják, hogy ti öltétek meg Jézust."
"Hogy mi?" Bénultan álltam ott. Nem volt értelme annak, amit hallottam.
"Az apám azt mondja, hogy még Isten is gyűlöl benneteket."
Közben a szülei súlyos lépteit hallottuk a mennyezeten át. Nem tudtam, hogy elfussak, elrejtőzzek, vagy sírjak.
"Te gyűlölsz engem" 
"Nem, te a legjobb barátom vagy. Azonban mivel zsidó vagy, lehet hogy gyűlölni foglak, ha felnövök. De remélem nem így lesz.?
Az elmém lenyugodott.
A szekrényt bezárva Danny fölvitt a konyhába, ahol az anyja várt bennünket két tálca vaniliás süteménnyel és két pohár tejjel. Széles mosoly volt az arcán. A padló hangos nyikorgása jelezte Danny apjának érkeztét. Az apja egy köpcös férfi volt, szögletes állakkal, őszes kefehajjal, apró gombszemekkel és egy olyan fél mosollyal, amitől kirázott a hideg. Nagyon sebezhetőnek éreztem magam a jelenlétében.
Lehet, hogy mérgezettek a sütemények? Gondoltam. De mit tehettem volna - Féltem visszautasítani.
"Egyél, Richie. Mi a baj?" szegezte nekem az anyja.
Próbáltam elrejteni az aggodalmamat, miközben a sütiket ettem. Minden egyes harapásnál Istenhez imádkoztam, hogy védjen meg.
Holtsápadtan értem haza. Ebben a korban még nem volt elég fejlett az értelmem. Egyszerűen csak megbántva és rosszul éreztem magam.
Az anyám szívből jövő mosollyal üdvözölt. A konyhában ált, és egy kötény volt a dereka körül. Tésztát gyúrt a kör alakú étkező asztalunkon. "Almás rétest készítek, a kedvencedet.
"Anyu," kérdeztem, "Isten utál engem?"
"Nem, természetesen nem. Isten szeret téged." Rám pillantott, miközben a sodrófát letette az asztalra. "Miért kérdezed ezt tőlem?"
Féltem elmondani neki. "Nem tudom. Azt hiszem, csak kíváncsiságból."
Hogy elkerüljem a további kérdéseket, fölrohantam a hálószobámba.
Hittem anyámnak. Hitem benne, hogy Isten szeret. Az ágyon fekve a plafont bámultam. Próbáltam áthidalni az ellentmondást, ami ugyanazon szerető és gyűlölő Isten között feszült.
A gyermekkor ártatlanságában, titokban gondolatban, vagy suttogva imádkoztam. Általában addig imádkoztam az ágyamban, mígnem álomba nem zuhantam. Mikor imádkoztam, éreztem a menedéket, és hogy valaki hallgat engem. Hittem, hogy Isten meghallott és hogy velem van. De még mindig voltak kérdésem erről az isteni lényről. Ki az, akit Istennek hívunk? Sokszor tűnődtem így.

Olyan Ő mint egy hatalmas felhő, vagy árnyék, ami szinte láthatatlan? Vagy egy barát, aki meghallgatja minden egyes imámat, olyan valóságos, hogy szinte a gondolataim segítségével kapcsolatban lehetek vele?

A szüleim, Gerald és Idelle Slavin, nem voltak kifejezetten vallásosak a szó hagyományos értelmében. Inkább a család felé tanúsított hálán, nagylelkűségen, kedvességen és elkötelezettségen keresztül fejezték ki az Istenbe vetett hitüket. A Nagy Gazdasági Világválság idején nőttek föl, és egészen a gyermekkoruktól keményen dolgoztak, hogy fönntartsák a családjukat. Miközben a legjobbat akarták a gyermekeiknek, ügyeltek arra, hogy ne kényeztessenek el bennünket. Arra bátorítottak, hogy mindenért hálásak legyünk, amink van, és amit kaptunk. 1955-ben, mikor négy éves voltam, Chicagoból az Illionisban, a Highland Parkban található Sherwood Forest elnevezésű faluba költöztünk. Így egy olyan környezetben tudtak engem és a két testvéremet nevelni, ami mentes volt a nagyváros veszélyeitől és szennyeződésétől. A békés szomszédaink az egész területet dús fűvel és fákkal ültették be. Gyerekek játszottak az üres tereken, ás a csendes utcákon, melyeken szinte teljesen ugyanolyan házak sorakoztak.
"A mi kis Richie-nk nagyon édes, de olyan különös," mondták sokszor a szüleink. "Miért ilyen?" Különös szokásaim voltak. Senkinek nem volt még csak fogalma sem hogy honnan hozhattam őket.
Amíg nyolc vagy kilenc éves nem lettem, nem akartam széken ülni evés közben, - inkább a földön ültem volna. Azonban ezt megtiltották a szüleim. Kompromisszumként megengedték, hogy állva egyek az asztalnál, még az éttermekben is. Megszokott esemény volt, hogy a pincérek rákérdeztek, hogy hozhatnak-e széket. "Nem hisz a székekben," felelte ilyenkor az édesanyám egy vállrándítással.
Miközben a szüleim nagy figyelmet fordítottak a megjelenésükre - mindig elegánsan és szépen öltöztek -, az anyukámnak újra és újra kellett mosnia a ruháimat, míg réginek nem hatottak - csak így voltam hajlandó viselni azokat. Mikor új cipőt vettek, addig kapargattam kődarabokkal, míg elnyűttnek nem néztek ki. Mikor a szüleim új autót vettek, addig tapostam a hátsó ülés padlóját, míg már nem volt többé új.
Kínosan éreztem magam amiatt, hogy jobb dolgaim voltak, mint másoknak. A szegénységet és az elnyűtt dolgokat bálványoztam. Egyszer az édesapám vacsorára vitte az egész családot a helyi Country Club-ba. Egyszer csak hirtelen, mindent félbehagyva kirohantam az ajtón, mert nem bírtam elviselni, hogy egy osztálytársam szolgált ki. Mikor a nagyapám az autónk hátsó ülésén ülve rám talált, elmagyaráztam neki az érzéseimet.  "Jól van, kis Richie," mondta. "Helyesen cselekedtél. Büszke vagyok rád!"
Az apám apja, William "Bill" Slavin, mély nyomot hagyott az életemben. A szeretetteli természete a vallása által adott mélyen gyökerező hitét tükrözte. Elbűvölten figyeltem, ahogyan a maga szerény módján próbálta a "régi világ" tradícióját összeegyeztetni az amerikai élettel. Gyakran azon kaptam, hogy lágyan imádkozik a családi étkezésekkor, miközben a többiek már elkezdtek enni körülötte.
Mikor elértem azt a kort, hogy a zsidó iskolába járhassak, az apám nem engedhette meg magának, hogy oda küldjön. Azonban igyekezett megadni nekem a legjobbat, ami tőle tellett. Mikor 13 éves lettem, megközelítette Lipis Rabbit, hogy áldjon meg egy egyszerű Bar Mitzvah-al. A méltóságteljes, ezüstszürke hajú Rabbi azonnal és ellenszolgáltatás nélkül megtanított az alapvető imákra. Egy nap megkérdeztem tőle, "Rabbi, el tudná magyarázni nekem ezeknek az imáknak a jelentését?"
Könnyek jelentek meg a lágy barna szemeiben és olyan szeretettel ölelt meg, melyet soha nem fogok elfelejteni. A régi yiddish akcentusával, érzelmektől elcsukló hangon azt mondta, "Kis Richie, elégedetté tesz az őszinteséged, mellyel ennek a ceremóniának a jelentését akarod megérteni. Ez egyre ritkább."
"Rabbi, hogyan imádkozzak?"
Széles vigyor terült szét a szögletes és ráncos arcán. A szeretetében menedéket éreztem. Valamit, amit - úgy gondoltam - minden gyerek igényelt.
"A több ezer évvel ezelőtt élt rabbik által írt zsidó törvénykönyv, a Talmud arra tanít, hogy jobb azért imádkozni, hogy legyen erőnk ellent mondani a csábításnak, túljutni a nehézségeken és kételyeken, annak érdekében, hogy az Ő akaratának megfeleljünk, inkább minthogy azért imádkozzunk, hogy a mi akaratunkat teljesítse."
 
(folytatása hamarosan)





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future