RSS

HH Radhanath Swami - A hazaút - Prológus
2011. március 01.


Ahogyan kiemelkedtem a Bagmati folyó jeges himalájai vizéből, két halom hamura meredtem. Az egyik egy hamvasztó gödörben volt, a másik pedig az áldozati tűzből maradt. Csak egy ágyékkötő volt rajtam, és a hideg szél a csontomig hatolt. Mély elvágyódás tört rám. Mit csinálok én itt - dideregve, egyedül, szinte éhezve, és oly távol az otthonomtól? Minden keresésem hiábavaló volt?  Felnéztem az ősi banyan fa ágai közt pislákoló csillagokra. Az éjszakai madarak egy melankolikus dalt énekeltek. Szent tüzek ragyogtak végig a folyó partján. Mellettük térdig érő rasztás hajú szent emberek dobáltak átható illatú gyógynövényeket a lángokba felajánlás gyanánt. Az izzó maradékból kimarkolva, hamut masszíroztak a testükbe. Befejezve a rituálét elindultak a szent hely felé, ahová én is áhítoztam belépni.

Mindez 1971 tavaszán történt Pashupatinathban, Nepálban, ahová zarándokok áradata zúdult azon az estén. Épphogy elhagytam a tizenéves kort, és éreztem a fél bolygónyi távolságot az otthonomtól, Chicago külvárosától, és a szent hely vigaszát szomjaztam, a helyét, ahol útmutatásért akartam imádkozni. Egy órával azelőtt érkeztem az ősi templomhoz, melynek a tornyosuló kapuját mitikus faragott oroszlánok, kígyók, istenek és istennők védték. Ahogy a várakozás izgalmától felvillanyozva fölkapaszkodtam a kőlépcsőkön, a kapu őre mellkason vágott a botjával. Térdre rogytam, és levegő után kapkodtam. Mindkét oldalról a rendőrök fogtak közre, az őr pedig elállta az utamat és azt kiabálta: "Te egy idegen vagy! Menj innen!" A főnökük, aki turbánt és katonai egyenruhát viselt, lángokat szóró tekintettel előre ugrott, a botját egy felirathoz ütötte és olvasta: "Külföldieknek tilos a belépés."

"Kifelé innen", ordította. "Ha újra megpróbálod, megbotozunk és tömlöcbe vetünk. " Nem is beszélve arról, hogy mit fog csinálni veled a tömeg." Ezután az embereit éberségre intette. Leverten a folyópartra sétáltam. A fáradságos lelki kutatásom idáig vezetett. Innen már nem fordulhattam vissza.

Ekkor, látva a szent embereket, egy ötlet jutott az eszembe. Letérdeltem egy parázsló hamukupachoz, mely az áldozati tűzből maradt, és mélyen belemarkoltam a meleg porhanyós hamuba, kiemelve az izzó széndarabokat. Remegve elkezdtem bedörzsölni a testem a gubancos hajamtól egészen a megkeményedett mezítelen talpamig. A hamu beleégett az orrcimpámba, fojtogatta a torkomat és perzselte a számat. Két foltos gyapjútakarót köntösként magam köré tekertem az alsó és felső testemre, és újra elindultam a kapu felé. A szívem majd kiugrott a mellkasomból.

Ugyanazok álltak őrt botokkal a kezükben, de nem ismertek föl és hagytak bemenni. Ahogy beléptem az oltárt körülölelő hatalmas belső udvarra, azt gondoltam, ha itt elkapnak, akkor még meg is ölhetnek. Sok ezer ember várakozott szabálytalan sorokban, hogy láthassa az oltárt. Egyszerre csak egy ember mehetett be. Türelmesen beálltam a sor végére, és araszolgattam tovább. Hirtelen ugyanaz a főrendőr haladt el mellettem, aki korábban is megállított. Elakadt a lélegzetem, elfordítottam az arcomat, az adrenalin szintem pedig az egekbe szökött. Megállt pontosan előttem, a hamu borította arcomra meredt és a helyi hindu nyelven nekem szegezett egy kérdést. Egy hangot sem értettem. Ha egy szót is szóltam volna angolul, tudtam, hogy azonnal végem. Mivel nem kapott választ, rám meredve még több kérdést tett föl, de már jóval hangosabban. Az elmémben fölsejlett a nepáli börtönökben, vagy még rosszabb helyeken töltendő következő évek képe. Üres arckifejezéssel, mozdulatlanul álltam. Tudtam, hogy arra képezték ki, hogy minden szabálytalan dolgot észrevegyen. Felismert volna? Csak találgatni tudtam.

Ekkor egy másik ötlet villant be az elmémbe. Az egyik tenyeremet a szám elé emeltem. A másik kezemet pedig az egyik oldalától a másikig mozgattam. Azok, akik soha nem beszélnek, a mauni babák, sokszor tudatják a fogadalmukat ily módon.

A főnök karon ragadott és kirántott a sorból. Vajon merre visz? Most le fog tartóztatni? Keresztülvitt a zarándokok sorain és addig vitt, amíg el nem értük a legzsúfoltabb helyet. A botjaikat lengetve, a fogva tartóim mennydörgő hangon kiabáltak. Nyilvános ostorozás lesz? Szét fog tépni a tömeg, mert beszennyeztem a szentélyüket?  Egyre hangosabban kiabáltak, ahogyan megnyílt a tömeg előttünk. Szörnyen éreztem magamat. A férfi addig húzott a sűrű tömegen át, mígnem egyszer csak az oltár előtt találtam magamat, egy színes pagoda előtt, ahol szantálfa illatú füstölő füstje kavargott. Előtte egy masszív kőbika, az oltáron pedig Shiva kőmurtija állt. Selyem kézimunkákkal és arany ékszerekkel volt díszítve. A főrendőr felemelte a botját és megragadta a karomat. Közvetlenül a szentély előtt fog megpüfölni.

A segédeivel körülvéve és a botot a feje fölé emelve, utasításokat kiáltott a papnak, aki visszasietett az oltár mögé. Reszketve vártam. A belső szentélyből előtűnt a vörös selyembe csavart főpap. Egy feltűnő vörös kör díszítette a homlokát, arany nyaklánc és szárított rudraksa magokból készült fonat lógott a nyakában. Mély, hipnotikus hangon kántálta az "Om Namah Shivaya" mantrát.

A fogva tartóm, aki a hideg szél ellenére meglehetősen izzadt, valamit kiáltott a papnak, amit én továbbra sem értetettem. A főpap figyelmesen hallgatott. Biccentett egyet, becsukta a szemeit és megállt. Percek teltek el, mikor a zarándokok tömege zúgolódni kezdett. Aztán kiegyenesedve mély levegőt vett és ősi szanszkrit szövegeket kezdett vibrálni. Nagy megdöbbenésemre egy selyem turbánt tekert a fejem köré. Aztán egy sálat rakott a vállamra és jó pár jázmin és fekete tulipán virágfüzért akasztott a nyakamba. Szantálpéppel kente be a homlokomat és sáfrányos italt ajánlott, hogy megigyam.  A meghökkenésem közepette rájöttem, hogy a rendőrség azért tartja vissza a tömeget, hogy egy különleges lehetőséget kapjak az Úr imádatára és a templom különleges kegyében részesüljek. A főrendőr alázatosan meghajolva felemelte a kezét, hogy megkapja az áldásomat, majd eltűnt.

Nem ismert volna föl az álcámban, vagy tudta ki vagyok és egyszerűen csak meg akart jutalmazni az elszántságom láttán? Ezt soha nem fogom megtudni. Bármi is volt az ok, mély hálát éreztem. Az emberi törvényt megszegtem, kiérdemeltem a botozást, de Isten kegyes volt.

Az oltár előtt állva, az ajkamat hamu fedte, az egyszerű aszkéta gönceimet és kusza, gubancos hajamat esetlenül fedte el a selyem és a virág. Csukva tartottam könnyező szememet, eltakarva a tenyeremmel, és útmutatásért imádkoztam, hogy megleljem az igaz ösvényt az utam során.

Visszatértem a folyópartra és leültem a hideg földre. Holdtalan éjszaka volt. Csillagok ragyogtak a mélysötét égen, szellő járta át az erdőt, a virágzó jázmin illatát hordozva. Egy bagoly huhogása emelkedett elő a csendből. A folyás irányába meredve azt kérdeztem magamtól, vajon merre fog vetni a sors folyója ezután. Hogyan kerültem ebbe az életbe, mely oly idegen, mégis oly kedves a lelkemnek?



 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future