RSS

Képzelt riport egy magyarországi zarándoklatról
2009. április 26.


Júniust írunk. Amióta az eszemet tudom - a nyolcvanas évek közepétől - minden nyár ugyanúgy jön, és mindig ugyanazt hozza a kis falunkba. De valami mégsem a régi, nem az igazi - vagy sohasem volt az? Hajnalban már nem látom a napfelkeltéket (mert mindig elalszok), nappal nem érzem a forró nyári levegő illatát. Esténként a megperzselt táj vibrálása sem érint meg, és a nyári éjszakák varázsa is elhalványult. Vagy tényleg sosem volt? Valahogy ilyen az életem is; ahogy öregszem - pedig még alig múltam 30 - egyre csak fakul belül valami. Meg kívül is. Meg a kapcsolataimban is. Általában nem szoktam ilyen dolgokon gondolkodni. Élem a megszokott életemet a maga jól begyakorolt kis fordulataival; nem érzem hiányát semminek. Azonban a nemrégiben különös dolog történt velem.

Szombat lévén otthon ültem a viszonylag hűs szobában és Rejtő Jenőt olvasgattam. Egyszer csak valami furcsa zajra lettem figyelmes. Kisétáltam a házunk elé a zaj forrása után kutatva. A falu hosszú főutcájának végén az aszfalt délibábkeltő sugárzásán át fura szerzeteket pillantottam meg. Egy csoport fiatal közeledett színes ruhákban, különös hangszereken játszva. Ja, a Krisnások! Már sokat hallottam róluk, de igazából nem ismertem őket. Az egyikük megszólított és könyveket kínált nekem. Azt mondta zarándoklaton vannak, több száz kilométert tesznek meg gyalog. Valamit mondott még a lélekről, az Istenhez fűződő eredeti kapcsolatunkról és a valódi boldogságról, de a hangját lassan elnyomták a közeledő társai éneke és hangszerei. Figyeltem őket, ahogy eltáncoltak mellettünk. Az arcukról valami különös tisztaság sugárzott. És a dal is magával ragadó volt. Azon kaptam magamat, hogy fülig érő szájjal ritmusra bólogatok. (Pedig nem a Fülig Jimmyt olvastam előtte.) De nem csak a szám ért fülig, hanem a lelkem is. Valahol megnyílt bennem valami és egy soha nem tapasztalt-ismerős érzés öntött el. Éreztem, hogy az élet többről szól, mint amit eddig hittem.

Aztán amilyen gyorsan jöttek, olyan gyorsan el is mentek. Én meg csak álltam ott még egy ideig földbe gyökerezett lábakkal. Úgy éreztem, hogy "mégis csak egy nagy ismeretlen Úrnak vendége voltam". Vendége voltam, mert soha nem éreztem még ehhez foghatót. De mégis ismerős volt mindez. Olyan mintha az otthon rég elfeledett illatát éreztem volna meg. Az ég kékebbé, a fű zöldebbé, az élet pedig szívszorítóan széppé vált arra a pár percre. Észre sem vettem, hogy egy könyvet szorongatok a kezemben. A címe Bhagavad-gíta volt.

Aztán jöttek a megszokott, alig pislákoló hétköznapok. Ahogy a nyár a korral kezdte elveszíteni a fiatalos fényét és a tavaszvégi harmat érintésének frissességét, úgy kezdtem én is elfelejteni az élményt, amit a falunkon átvonuló Krisnások jelentettek. Pontosabban már csak arra emlékeztem, hogy jó volt. Az egész hangulatot azonban nem tudtam újra megragadni. Ott egy pillanatra föllibbent a függöny a tudatomról, de gyorsan vissza is hullott. Rá kellett jönnöm, hogy erőfeszítést kell tennem, ha meg akarom érteni, hogy mi történt akkor. És hogy egyáltalán mi történik velem, körülöttem, a kapcsolataimban és a világban, egyáltalán mi a célja a létezésnek? Mert most már biztos voltam benne, hogy az élet többről szól, mint amit eddig hittem. Van valami a dolgok mögött, amiről eddig nem tudtam, pontosabban nem vettem tudomást.

Így hát pár hét után elkezdtem olvasni a Bhagavad gítát. A kutyám zavartan emelte fel a fejét minden "Igen, tudtam, hogy így kell lennie!" és "Végre értem!" típusú felkiáltásomra, hogy aztán sztoikus nyugalommal az arcán térjen vissza a szoba árnyainak elmélyült tanulmányozásához. Ahogy kezdtek körvonalazódni bennem a dolgok, és egyre mélyebb bepillantást nyertem a védikus tudás tárházába, kezdtem sejteni, hogy itt valami nagy Isteni Terv és Jelenlét szövi át az élet minden aspektusát. Ennek fényében tényleg fény kezdett gyúlni az elmémben. Nemcsak azt éreztem, hogy megtaláltam a fonalat a valódi tudás felé vezető úton, hanem a fonal folytatásában egy olyan szőttest találtam, mely a valóságot mintázza és pontos útmutatót és világos távlatokat ad az élet megértéséhez és a létezés valódi céljának megtalálásához. Tudtam, hogy tovább nem engedhetem, hogy az élet kicsordogáljon a kezeim közül.

A Bhagavad gítából megtudtam, hogy az emberi élet értelme a Krisnához fűződő eredeti és örök kapcsoltunk helyreállítása. Ezért az eredeti, lelki természetünk szerint, a testi fölfogásról lemondva  kell cselekednünk. Mert a lelkünket nem érintheti meg a halál és annak hírnökei: a kapcsolataink, egészségünk és erőnk fokozatos elmúlása, kifakulása. Az örök lélek útján nincs elmúlás és halál. Ez az út  egy új és színes ösvényre visz bennünket, amelyen végül a lelki világ tavaszi szellője életre kelti a lélek bimbózó virágát. Akkor kezdődik el életünk örök tavasza, melyre mindig is vágytunk.

Az itt leírt találkozás már közel egy éve történt. Caitanya prabhu és az egri Krisna hívők által vezetett országos zarándoklat idén csodák-csodájára ismét elhaladt a kis falunk főutcáján. Az egész ismét ugyanolyan borzongató érzés volt, mint tavaly nyáron. Csak szerencsére a lában nem gyökerezett a földbe. Nem is baj, mert akkor nem tudtam volna lépést tartani a csapattal. Messze volt még a következő falu, és egyébként is egész nap talpon voltunk.

Acyutananda das






 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future