RSS

Üveges Béla bácsi igaz története
2008. március 29.


Két nappal ezelőtt történt az egész. Utazó szankirtanon voltunk pár bhaktával. Egy Nagyút nevű kis falucska volt a célpont, nem messze Gyöngyöstől. Izgatott voltam amikor elindultunk, reméltem találkozok egy nagyon kedves régi ismerőssel. - Akinél ugyan még nem jártam, de tudtam hogy itt lakik valahol Nagyúton. Üveges Béla bácsi. - Vele szerettem volna találkozni. Út közben felelevenítettem magamban az első találkozásunk emlékét.

Valamikor 2003-2004 telén történt. Akkoriban még nem voltam bent lakó bhakta, csak érdekelt a Krisna-tudat. Vetykó prabhuval jártunk a gyöngyösi piacra, füstölőket és különféle indiai ajándéktárgyakat árultunk. Volt egy bérelt helyünk a zöldségpiacon. Kicsit mókás volt: a karfiolok és a burgonya között érdekesen mutattunk Buddha szobrainkkal és szélcsengőinkkel. Egyik nap, a délelőtti forgatag közepén egyszer csak megjelent egy idős bácsika, egyszerű kabátban, hátizsákkal a hátán. Oda jött hozzám, és bemutatkozott: Üveges Béla vagyok. Szeretném megkérni egy szívességre. - mondta. Arca derűs volt, szeme kedvességet sugárzott. - Könyveket árulok, de sajnos nincs bérelt helyem. Lenne olyan kedves, és szorítana nekem egy fél méternyi helyet a maga áruja mellett. Nem kellene több, csak épphogy egy pár könyvet kirakhassak. Akkor még nem tudtam miért, de nagyon szimpatikusnak találtam. Persze azonnal beleegyeztem. Kicsit arrébb pakoltam a holmim, ő pedig elővette a könyveit. Egyszerű Bibliák voltak nála, meg néhány nagy piros könyv, ami a Jézus élete címet viselte. Miközben pakolt, elkezdett beszélni. - Tudja, ezeket árulom - csak Jézus életéért kell fizetni, a Biblia ajándékba jár hozzá. Ön egyébként hisz Istenben? - Mondtam neki, hogy igen.

Hát, így kezdődött. Nem akarom részletezni, de nagyon jókat beszélgettünk. Kiderült róla, hogy adventista, gyermekkora óta vegetáriánus és van egy felesége. Amióta nyugdíjas, majdnem minden nap kijár a könyveivel. Sokat beszélt Istenről, az ő hitéről. Gyakran bibliai idézetekkel is alátámasztotta a mondanivalóját. Ugyanakkor mindig őszinte tisztelettel hallgatta, ha Srila Prabhupádáról, Krisnáról, vagy a Krisna-tudatról meséltem neki. Igazi mélyhitű embernek tűnt, olyannak, aki éli is a hitét. Mindig addig maradt kint, amíg el nem fogytak a könyvei. Legalábbis az alatt a pár nap alatt, amíg élvezhettem a társaságát, nem emlékszem hogy bármikor is maradt volna könyve. Mindig elkelt az összes. Utolsó nap, amikor kijött, gondoltam meglepem valamivel. Adtam neki egy Prabhupáda Lilamritát. Örült neki, de nem akarta elfogadni. Egy kicsit unszolni kellett. Megköszönte, azt mondta elolvassa. Kezet fogtunk és elváltak az útjaink.

Szóval izgatott voltam, azóta eltelt már egy jó pár év, de sokszor gondoltam Béla bácsira: Vajon most merre árulja a könyveit? Közben én is könyvosztó lettem, és egy kicsit jobban megértettem, hogy milyen nagy dolog, amit ő csinál: Isten-tudatot terjeszteni egy Istentelen társadalomban. Úgyhogy nagyon vártam már a találkozást, hogy újra megoszthassuk egymással a megvalósításainkat. Úgy indultam el a házak között, hogy közben az járt a fejemben, vajon melyikből fog kilépni Béla bácsi? Emlékszik-e rám? Milyen lesz az újabb találkozás? Körülbelül két órája osztottam eredmény nélkül, mindenki nagyon elutasító volt. Valahogy nem találtam meg a közös hangot senkivel sem, amikor az egyik ház udvarán megpillantottam egy ősz hajú nénit. Megszólítottam: - Kezét csókolom, szeret olvasni? Nagyon szép könyveim vannak. Már vártam az elutasító választ, Mire a nénike: Könyvek? Milyen könyvek? Megmutattam neki a Bhagavad gítát. Mire ő kedvesen: - Ja igen. Nekem is van könyvem: a Biblia. - Csak nem adventistának tetszik lenni? - Kérdeztem. - De igen. - És az Ön férje nem Üveges Béla bácsi? - Ezt már nem is kérdeztem, hanem állítottam. - Igen! - mondta, és a szemébe könnyek szöktek. - De már csak volt. Hirtelen nem tudtam mit mondani. Vegyes érzések keveregtek bennem. Egyrészt örültem, hogy Béla bácsi elhagyta ezt a szenvedésekkel teli világot. Másrészt sajnáltam, hogy nem találkozhatok vele többé. Megkértem a feleségét, hogy meséljen róla.

Béla bácsi 1926-ban született. Édesanyja mélyen hívő volt, de korán meghalt. A hitet tőle örökölte. Édesapja elzüllött, nem nagyon törődött vele. Ő viszont belenyugodott a sorsába, és "könyvevangélista" lett. A könyvevangélisták olyanok voltak, mint a mai szankirtanosok. Sorra járták a falvakat és próbáltak Isten-tudatot hozni az emberek életébe. Nagy lelkesedéssel végezte a szolgálatát, de 1948-ban az állam betiltotta ezt a fajta tevékenységet, az összes faluból elzavarták őket. Béla bácsi nem tudott mit tenni, muszáj volt munkát keresnie. Éppen ebben az időben házasodtak össze a feleségével. Egy kérése volt a menyasszonyától: - Kérlek, ígérd meg, hogy ha nyugdíjas leszek, hadd mehessek újra könyvet osztani. Így is lett, amint elérte a nyugdíjas kort, azonnal visszatért szeretett szolgálatához. Üveges Béla bácsi tavaly november 15-én hagyta el ezt a világot. (Mi akkor készültünk Svédországba, Prabhupáda maratonra.) Egyik nap fél oldala lebénult. Kórházba került, és pár hétig élt még. Az utolsó pillanatban is tudatos volt. A felesége így fogalmazott: - Az Úrban halt meg.

Kérdeztem a nénit, hogy adtam a férjének egyszer egy könyvet, vajon olvasta-e? Leírtam neki, hogy nézett ki a könyv. Azt mondta, igen, emlékszik, gyakran olvasta ezt a könyvet, sőt még a kórházba is kérte, hogy vigyék be neki. De miután a férje elment, soha nem látta viszont a könyvet, valószínűleg ott maradt a kórházban. Béla bácsi a végrendeletében hamvasztást kért, és külön kérte hogy csak kis temetése legyen, pár közeli hozzátartozóval. Felesége teljesítette is a végakaratot. De a temetésre mégis nagyon sokan eljöttek. Ez a vágya nem teljesült, de azt hiszem minden más igen.

Bhakta Somogyi Tibor





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future