RSS

Páda-yátra 2007 - Napló 11. rész
2007. július 05.


Június 18.: Kőszeg

Kőszeget már nagyon vártuk. Hangulatos város, de nem ez a fő erőssége. 2003-ban volt az első 800 km-es páda-yátra, ami Kőszegen ért véget. Akkor Budapestről indultunk, és Pécsen át különféle csavarokkal jutottunk el Zalaegerszegre, Szombathelyre, és érkeztünk meg ide. Itt volt az utolsó napunk.

Nosztalgikus érzésekkel érkeztünk a városba. (Legalábbis azok, akik 2003-ban is itt voltak. És persze ha emlékeztek rá.) Laksmipati pl nem emlékezett egyáltalán.

-Abban a szép kastélyban laktunk, nem emlékszel?... semmi. Tornatermet is kaptunk, Guru Maharaja meg kint sátorozott a betonpálya melletti... semmi. Másnap, mikor indultunk volna Krsna-völgybe, nem találta Árpika a kocsi kulcsát. Úgy volt, hogy ki kell pakolni az egész IVECO-t... semmi. Aztán megtaláltuk Guru Maharája sátrába becsomagolva... semmi -nem tudtam az emlékezés folyamatát beindítani.

A város szebb lett, mint 4 éve. (Akkor sem volt csúnya.) Sétáló utca, sétatér, díszkő, dísz kandeláberek. MC-vel csak tátottuk a szánkat. (Ő szombathelyi gyerek, sokat járt annak idején Kőszegre.)

Mentünk két kört a sétatéren, de nem tartott sokáig, mert itt minden mini. Mini tér, mini házak, mini utcák, mini vár. Már indultunk a környező utcák felé, amikor Bori futott utánunk.

-Találkoztam Törőcsik Marival, és adományozott. Az egyik kávézó teraszán odaléptem egy idősebb hölgy asztalához: "Ön Törőcsik Mari, ugye?"
-Igen, kedves -mosolygott rám.
-De jó, hogy újra találkoztunk. Debrecenben már találkozott Önnel az egyik társam.
-Igen emlékszem -válaszolta
-Adhatok egy szórólapot -és nyújtottam a kis ismertetőt.
-Én szoktam nektek segíteni, nagyon szeretlek benneteket. -elővette a pénztárcáját, és odaadta az összes pénzt, ami nála volt.

Bejártuk az óvárosi rész minden zegét-zugát. Kihalt volt a város, de az ablakok mindenhol kinyíltak, ahogy végig zúgott a zene a szűk utcákon. Az egyik vaskos kapu mögül egy jól öltözött úriember lépet ki, és komoly arccal felém indult. Hozzám hajolt, és megpróbálta túlkiabálni a mridangát:
-Érettségiztetünk, és ez nagyon zavar minket.
-Oh! Bocsánat! -hátra fordultam, és intettem, hogy halkuljunk.
Abbahagytuk a zenélést, és halkan énekeltünk tovább. Hare Krsna Hare Krisna -finoman tapsoltunk és lopakodtunk. A tanár úr nagyon meglepődött, -és valószínűleg megkönnyebbült- hogy első szóra elhalkultunk. Felszabadult mosoly áradt szét az arcán. Még a kezével is utánozta a mi tánc mozdulatainkat.
-Ne haragudjanak, hogy szóltam -mentegetőzött.
-Ne haragudjon, hogy zavart okoztunk -mentegetőztem.

Az emberek nincsenek hozzászokva, hogy idegenek teljesítik a kéréseiket. Mindenki nagyon feszült és harcias arccal közelít, aki szeretné, hogy valami miatt ne zenéljünk a háza előtt. Gondolom stuffolja magát, mielőtt harcba merne bocsátkozni 20 "eszeveszetten" zenélő Krisnással. Aztán amikor rájönnek, hogy nem kell harcolni, akkor néha még egy kis bűntudatuk is van, amiért azt gondolták, hogy Krisnásokkal keményen kell bánni. Ilyenkor mindig szabadkoznak egy kicsit, és köszönik a megértésünket.

Persze nem hagyjuk abba mindenkinek a zenélést. Néhány ember -akár van pozíciója, akár nincs- azt hiszi, hogy övé az utca, vagy néha az egész város. Azt akarják, hogy tűnjünk el, mert ők utálnak minket. A múlt héten az egyik plébános úgy köszöntött: "Azonnal takarodjanak a faluból!" Aztán vannak, akik kutyával fenyegetnek, mások lapáttal. Ilyenkor akkurátusan zenélünk tovább. És táncolunk. Mi mást tehetnénk. És persze "takarodunk", de hát ez amúgy is benne van a páda-yátrában. Lépni kell!

Caitanya das





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future