RSS

A bölcs
2006. május 23.


Akbar császár alig volt tizenhárom éves, amikor trónra került. Ezt követően a világ egyik leghatalmasabb birodalmát építette fel. Fényes pompában élt, szolgahadak, udvaroncok lesték minden szavát, akik csak bólogattak és istenítették. Ezt tudván talán nem tűnik hihetetlennek, hogy a császár néha olyan felfuvalkodott módon viselkedett, mintha az egész világ az övé volna. Egy nap aztán ezt Bírbal megelégelte, s elhatározta, hogy egy kissé elgondolkodtatja urát és parancsolóját.

Aznap este Akbar hazafelé menet elképedve vette tudomásul, hogy egy ápolatlan vénember fekszik a palotakert kellős közepén. Alig tudott hinni a szemének. - Ezt a szemtelenséget! Mit képzel ez a ágrólszakadt koldus! Hogy lehet, hogy nem hajították ki az őrök ? bosszankodott magában, miközben sebes léptekkel a rendbontóhoz sietett. A papucsa orrával undorral megbökdöste, és torkaszakadtából rárivallt:

- Hé, te itt! Mi az ördögöt keresel a palotám kertjében? Kelj fel azonnal, és takarodj innen!

A koldus kinyitotta a szemét, lassan föltápászkodott, s álmos hangon eképpen szólt:

- Valóban a te kerted ez, uram?

- Hát persze! - üvöltött a császár - A kert, a rózsabokrok, a szökőkutak, a palota, az egész birodalom! Mind-mind az enyém!

A koldus lassan felemelkedett:

- És a folyó, uram, az is a tiéd- Meg Ágrá városa? Meg az egész Hindusztán?

- Hát ki másé lenne? - méltatlankodott továbbra is Akbar. - Na, de most aztán tényleg pusztulj innen!

A koldus azonban nem tágított.

- Ó - mondta -, és teelőtted, uram, kié volt a kert, a város és a többi?

- Természetesen az apámé - válaszolt a császár. Noha még mindig hihetetlenül dühös volt, érdeklődését kezdte felcsigázni a beszélgetés. Mindig is szerette a filozofikus eszmefuttatásokat, s a beszédstílusából ítélve a koldusban szintén tanult embert sejtett.

- És kié volt őelőtte? - kérdezte a bölcs csendesen.

- A nagyapámé.

- Ó, igen? -  Tehát ez a kert, a rózsabokrok, a palota - hmm - mindez csupán születésedtől fogva a tiéd? Azelőtt, ha nem tévedek, az apádé volt, s utánad pedig a fiadra száll, aztán pedig az ő fiára?

- Természetesen - felelte elmélázva az uralkodó.

- Tehát, ha jól értem, mindannyian itt vagytok egy ideig, aztán meg továbbmentek?

- Igen.

- Olyan ez, nemdebár, mint egy dharmasala, zarándokok éjjeli menedékhelye. Vagy mint az útszéli fa árnyéka. Megpihenünk alatta egy ideig, majd továbbállunk. Mint ahogy azt előttünk már mások is tették és tenni fogják utánunk. Nem így van?

- De így - mondta halkan Akbar. Az előbbi féktelen dühének addigra már nyoma sem maradt.

- Tehát a kerted, Felséges uram, a palotád, az egész birodalmad, csak átmenetileg a tiéd, csak az életed villanásnyi idejére. Amikor meghalsz, mindez másra száll. Elmégy, valaki más gondjaira bízod minden birtokod, ahogy azt korábban az apád és a nagyapád is tette.

Akbar császár egyetértett. - Az egész világ csupán egy menedékhely! - mondta mélyen a gondolataiba merülve - ahol a földi halandók megpihennek egy ideig. Erről beszélsz, nem? Semmit, de semmit nem mondhatunk magunkénak ezen a földön, ahol csak áthaladunk, s ahonnan majd egy napon továbbállunk.

A bölcs helyeslően bólogatott. Majd a földre vetette magát, letépte fehér álszakállát és turbánját, és így szólt:

- Uram, bocsáss! Így akartalak rábírni, hogy gondolkozz el ezeken a dolgokon!

- Bírbal! Ó, Bírbal! - kiáltott fel meglepetten az uralkodó. - Hát te vagy az? Bölcsebb vagy bármelyik filozófusnál! Gyere, beszéljük meg a dolgot részletesen! Értem most már, hogy az élet útján mindenki csak nincstelen zarándok. S ez alól sajnos még az uralkodók sem kivételek.





 
 
 
 
 
  © Magyarorszagi Krisna-tudatu Hivok Kozossege
Web design by Web4Future